Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség

zárkózzék. Ezzel kapcsolatban megemlítette, hogy képtáraink az utóbbi időben nem tájékoztatnak a világ mai művészetéről. Valaki esetleg azt az ellenvetést teszi, hogy a mi ideológiánk és a burzsoá ideológia között megbékélés nem lehet: csak harc lehet. De miféle harc az, ha lehúzott zsaluk mögött ülünk odahaza ? Hisz éppen ez jelent valamiféle furcsa egészségtelen fegyverszünetet. A háborúban meg kell semmisíteni az ellenfelet. Mi is, híven ahhoz a hadvezéri gondolkodáshoz, amely a kultusz idején ráütötte bélyegét vitáink nyelvére, azt hittük, hogy kötelességünk eszmei ellenfelünket megsemmisíteni, vagyis elnémítani, illetve elutasítani. Hányszor semmisítettük meg így Sartre-t, Ionescot, az egzisztencializmust, a szürrealizmust és az absztrakt művészetet, ahogy valamikor régebben megsemmisítettük Hemingwayt is, de mindezek a tetszhalottak sebezhetetleneknek bizonyultak, évről-évre megoldandó problémaként, s ugyanakkor a megkésett sznob divat tárgyaként támadtak fel előttünk. A kultúra területén ugyanis az ellenséget elutasítással és megsemmisítéssel nem győzhetjük le: csakis azáltal kerekedhetünk fölébe, ha megismerjük és túlteszünk rajta. Aragon 1959-ben óva intett attól, hogy a franciaországi szocialista realizmus elszigetelődjék a többi irodalomtól. Hangsúlyozta, a szocialista realizmusnak fenn kell tartania a kapcsolatot, biztosítani kell a nemzeti irodalom folytonosságát. Ha ezt nem teszi, szektás művészet lesz, amely képtelen a jövendő színvonalához méltó irodalmat létrehozni.

A múlt dogmatikus kényszerzubbonya nem engedte, hogy a szocialista irodalom a világ- irodalom fejlődésének kezdeményezőjeként és szervezőjeként teljesítse küldetését. Ám ha hiszünk a szocializmusban, hinnünk kell irodalmának e történelmi küldetésében is. Ha szüntelenül szem előtt tartjuk, talán segítségével sikerül megszabadulnunk a régi hibák béklyójától.

Jiŕí Šotola cseh költő a kultúra területén alkalmazott helytelen intézkedések jóvátételét követelte, s hangsúlyozta, hogy az írók között is kialakultak mindenféle hisztérikus kampányok és handabandázások, éppen ezért nem hárítható minden felelősség az adminisztratív beavatkozásokra. Ezek a kampányok alig néhány évesek, tehát már aránylag jóval a XX. kongresszus után zajlottak' le.

— A cseh irodalom még a közelmúltban is nem egyszer kárt szenvedett különböző kontár, elsietett, dogmatikus és bürokratikus beavatkozások következtében. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az írók körében, irodalmi sajtónkban, gyűléseken, felszólalásokban nem egyszer szenvedélyesen helyeselték, sőt hangosan követelték ezeket az intézkedéseket, s hogy nem egy, a saját sorainkból elhangzott megnyilatkozás szenvedélyes durvaságában messze túltett minden száraz hivatalos, hivatalnoki és hivatalsegédi beavatkozáson. Sajnos az írószövetség szervei nem szegültek szembe elég erélyesen sem az említett méltatlan kampányokkal, sem a nyilvánvalóan igazságtalan adminisztratív intézkedésekkel.

Šotola néhány példával mutatott rá, hogy a könyv kézirata hosszú hónapokon át porosodik a kiadóban csupán azért, mert sok benne a probléma, az éles harc; másfelől a problémátlan, gondolatszegény kéziratok zavartalanul és simán nyomtatott betűt látnak. Végre ne legyen már szitok, ha egy műalkotásról azt mondják, hogy problémák, ellentétek, stb. vannak benne. Inkább az a megállapítás legyen megbélyegző, hogy a mű problémátlan, hisz az ilyen művek rendszerint unalmasak, erőszakoltan kicirkalmazottak. Šotola kifejezte azt a véleményét, hogy kiadói gyakorlatunkban, főleg pedig irodalmi folyóiratainkban bizonyos monopolizálás uralkodik, amely konvenciók rögzítéséhez vezet, és megnyirbálja a különböző művészi elképzelések eszmecseréjének, nyilvánosságának lehetőségeit. Irodalmi sajtónkban az állandó munkatársak aránylag szűk köre kap szót. Ez elsősorban a Literárni noviny-ra vonatkozik. Ennek oka elősorban a nehézkes szervezés, amely képtelen kellőképpen reagálni a gondolkodás, a nézetek és a kulturális politika fejlődésére. Šotola végül azt javasolta, vegyék tekintetbe az írószövetség sajtójának kibővítését illetve szakosítását, hogy a különböző művészi csoportok folyóiratokat kaphassanak.

A kongresszus első napi vitájának egyik legérdekesebb felszólalása Vojtech Mihálik szlovák költőtől eredt. Mihálik is visszatért a II. írókongresszus után annyira kárhoztatott gondolathoz, hogy az író a nemzet lelkiismerete, s ezzel kapcsolatban leszögezte, a nemzet lelki- ismeretének szerepe az író számára nagy erkölcsi-politikai kötelezettséget, kemény szolgálatot jelent. Bár nem egyszer szemünkre vetették, hogy az írók a párt fölé akarnak emelkedni, az irodalom fejlődése az utóbbi években azt mutatta, hogy a valóságban az írók alkotó munkájukban a legmélyebben azonosulnak a párt legsajátabb érdekeivel. Az elmúlt időszak minden jelentős alkotásában az alkotó elképzelése aktív politikai erőként, nemzete, osztálya szocialista lelkiismereteként realizálódik. Az irodalom azért lett elemző és kritikus, mert az igazán eleven lekiismeret sohasem elégszik meg az adott helyzettel: az irodalom igazi feladatát a társadalmi prevenció szerepében találta meg. Az utóbbi időben újból felvetődtek és időszerűvé váltak a társadalmi erkölcs alapvető kérdései, az irodalom ismét közelebb kerül a politikához, politikusok beszélnek a művészetről és művészetünk a politikáról: mindez nem jelent szerepcserét. Pozitív jele a marxista gondolkodás újraébredő aktivitásának, a feléledő társadalmi tudat új hullámának. E tekintetben a második írókongresz- szus óta sokat mulasztottunk. Sajnálnunk kell az elmulasztott alkalmakat, bár az okok rendszerint az irodalmon kívül és az irodalom ellen születtek.