Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - DISPUTA - Pavol Stevček: A cseh és szlovák irodalom fejlődése

tartásokkal szólhatunk, s csak kivételekre vonatkoztathatjuk a megjelölést. Aztán következett a proklamációk s az első tettek időszaka, a leghosszabb és az irodalmi termés mennyiségét tekintve a leggazdagabb, de minőségét és eredményeit tekintve legszegényebb időszak. Ezt az időszakot úgy látszik immár visszavonhatatlanul a sematizmus és dogmatizmus korának neveztük el. Elszakadni tőle, vagy vita nélkül elfogadni teljességgel lehetetlen, de megkerülni és figyelmen kívül hagyni épp olyan lehetetlenség — az 1956-tól tartó időszak, tehát jelenünk is ezt bizonyítja.

Mellesleg: a legújabb helyzetről alkotott vélemények nagyon pontatlanok, mintha az utolsó öt-hat esztendő irodalmának fejlődését teljességgel az SZKP XX. kongresszusa határozná meg. Csakhogy ez illúzió. Nem is kell valami nagyon bizonygatni. Talán elég, ha rámutatunk arra, hogy a XX. kongresszust szükségszerűen egy XXII. kongresszusnak kellett követnie. Az irodalomban ez úgy nyilvánult meg, hogy két nem antagonisztikus irodalmi irányzat jött létre; a szabatosság kedvéért nevezzük az egyiket polemikus irányzatnak, a másikat antipolemikus irányzatnak. Érthető, hogy ebben az időszakban sem jöttek létre a szocialista élet harcos eszményeinek megfogalmazásához szükséges, maximálisan kedvező feltételek.

Üj törekvések voltak és vannak születőben, ennek éppencsak jeleit tapasztaltuk. Most arra van szükség, hogy ezek a törekvések megfelelő segítséget kapjanak a kritikától, a társadalomtól, s minden bizonnyal a kultúrpolitikának is támogatnia kell őket, hogy túlsúlyra jussanak prózairodalmunkban.

A szlovák és a cseh irodalomkritika érettségének bizonyítéka az a tény, hogy olyan egyöntetűen ítéli meg a szlovák Vladimír Mináč jelentőségét a jelenlegi prózairodalomban. Mináč ugyanis hasonlíthatatlan kitartással

— szinte azt szeretném mondani: makacssággal (mert éppen ebben rejlik a dolog nyitja)

— fogalmazza meg a szocializmus eszményeit és bátran szembesíti azokat a társadalmi illúziókkal és a társadalmi valósággal.

E3

Egy tény semmiképp nem kerülheti el az ember figyelmét: prózánk szemmel láthatóan és érzékelhetően redukálja az életet; s ezzel természetesen összefügg a művészi megismerés jogainak redukciója, azok korlátozása és megnyirbálása. Ennek a redukciónak különféle módjai vannak, pl.: a prózát sikerült műfajilag és másféle szempontok szerint is annyira felaprózni, hogy ránézni is rossz. Számoljatok velem: létrejöttek a történelmi műfajok s azok keretében a történelmi regény, az időszerű és a didaktikus történelmi regény, a memoár irodalom és a krónikák; a jelenkori témákat feldolgozó próza s azon belül a falu-regényeket, építőtematikát feldolgozó próza — s mindkét esetben még több hullámot különböztetünk meg — így pl.: a hegyvidéki

és síksági témákat feldolgozó prózát. Vége- hossza nincs ennek a sornak. Ám nem abban van a hiba, hogy a prózának ilyen gazdag lehetőségei vannak, inkább abban, hogy minden rekesz és minden elkerített ól külön kritériumokat és autonómiát követel magának. Nincs más kiút, vissza kell térni néhány évtizeddel, visszanyúlni az esztétikához, amely semmit nem bocsátott meg, s csak két megjelölést ismert: művészet — fércmunka. Nálunk mindennel nagyon tisztességesen foglal- kozünk, bár a tirázs is elárulja, hogy úgynevezett hasznossági vagy egyenest konjunkturális irodalomról van sző.

Nem hiszem, hogy eltértem volna a tárgytól: az élet redukciója, mely szemmelláthatóan észlelhető a mai prózairodalomban, mindig és mindenkor a gondolkodás redukciójának a gyümölcse. Az ilyen gondolkodás hordozói rendszerint azok, akik a prózaírást jegyzetfüzetük adatainak feldolgozására szűkítik le, s e jegyzetekre valamelyik építkezésen tettek szert, azaz nem saját intellektusuk fejlődésének eseményeit rögzítik.

Természetesen sokkal komolyabb jelentőséget kell tulajdonítanunk az élet redukciójának, ha nagy művészi ambíciókról tanúskodó művekről van szó. Ennek első jele: az etizálás és pszichologizálás (úgy mondják, hogy apoli- tikus és intim törekvések a prózában). Itt az intim beszélgetés tartalma ellen merültek és merülnek fel az állandó ellenvetések. Az ember ugyan önmagában ember, de hogy teljesjogú és egész emberré váljon, legmeg- hittebb magánéletében is — bocsánat a kifejezésért — harcolnia kell. De nemcsak úgy, hogy az elváljak — ne váljak kérdést oldja meg. A „vulgáris szociológia“ ebben az esetben az intimitások irodalmának perspektívájáért szállna síkra, hiszen az ember élete jobbára otthon, szűk körben tartózkodik. Am a költővel szólva: „az otthon két tenyér, amelyen sírnod szabad“, s a politikussal szólva: otthonunk a szocializmus, mely mindmáig az emberiség csak egy harmadát öleli fel — a prózának kötelessége látnia az embert s nem szabad figyelmen kívül hagynia az állampolgárt és a társadalmi lényt; meggátolhat jónéhány válást, de látni kell az embert, mikor fejét tenyerébe hajtva sír. Az ember sorsa mindig az emberiség sorsa lesz, akkor is annak kellene lennie, ha nem Solohov vagy Hemingway írja meg.

Jelenlegi prózánkban nincs egyensúlyban az etikum és a politikum. S egyáltalán: az etika és a politika közti diszharmóniából adódó tragédia ott kezdődik, mikor a kettő ellentmondásba került, ma már mindegy, hogy a prózairodalomban vagy a kritikában kezdődött-e el ez a folyamat. Az irodalom erkölcsi- sége súlyosan megsérült s ez tagadhatatlan. Am az irodalom magasabb rendű erkölcsisége nem abban rejlik, hogy a feladatokat redukálja, inkább abban, hogy egyre magasabb célok felé tör.