Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - DISPUTA - Pavol Stevček: A cseh és szlovák irodalom fejlődése

Mai prózánk — s egész irodalmunk ma a vita stádiumában leledzik. Természetesen ez az irodalom számára nem a leghízelgőbb állapot, ez annyit jelent, hogy helyzete és mozgása polemikus, hogy fedezetül nem tud felmutatni szilárd esztétikai értékeket, nem aratott végleges győzelmeket és feladatait nem teljesítette kielégítő módon. Az önmagával, közelmúltjával és legközelebbi jövőjével, életkörülményeivel, társadalmi és politikai környezetével vitázó irodalom féligkész és felkészületlen irodalom. Számvetést készít eddigi útjaival s egyben új utakat keres, legalább is járhatóbb utakat. Ilyen irodalom elégedetlen önmagával, s mások is elégedetlenek vele, pl.: az olvasók és a kritikusok, vagy az élet és a társadalom. Röviden szólva, ilyen erjedés közepette él mai irodalmunk. Természetesen külsőleg nem valami nagyra értékeltük erkölcsiségét és eredményeit, de a felület alatt, vitatott és polemikus törekvéseinek felfedezésében bizonyosság rejlik, legalábbis reménység, hogy felkészül, hogy java része máris felkészült az új, korszaknyitó tettre.

■

Az „áttörés“ vagy „fordulópont“ fogalma nem valami bizalomkeltő az irodalomtudomány számára: az irodalomtörténész azt mondaná, hogy ilyen meghatározások erőszakosan megszakítják az egységes fejlődési folyamatot, fölöslegesen atomizálják a történelmi folyamatosságot. Hasonlóképpen érveltek azok ellen, akik azt követelték, hogy egy polemikus és kritikai felértékelés után szákítsuk meg az érintkezést a sematikus irodalommal s az ötvenes évek első felének úgynevezett építőregényével. S itt érdekes tünetnek voltunk tanúi: a sematizmus kritikájára nemegyszer az volt a felelet, hogy vigyázat, csak óvatosan, nehogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntsük, vagyis — hogy ne bíráljuk a lényeget. Végül megszűnt a sematizmus bírálata, s nem bíráltuk már azt sem, ami létre hozta, így hát nem csoda, hogy egyik élenjáró prózaírónk olyan értelemben nyilatkozik még ma is, hogy a sematizmus a szocializmus bizonyos időszakában törvényszerű jelenség, s úgy érzi, hogy az elkövetkező években a kubai írók sem kerülik el.

Azért — a jövő irodalomtörténészeinek tiltakozása ellenére — alkalmazni kell az áttörés (fordulópont) fogalmát. Mégpedig annál inkább, mert az áttörést ebben az esetben nem az irodalomkritika szervezte, de maga a próza.

Mikor és hogyan?

A kritikai gondolkodás egyöntetűsége ebben az esetben nagyon szembeötlő: JirI Hájek szerint a cseh irodalomban „valamikor az 1959—60-as években kezdődött el valami“. František Benhart 1959 végén állapította meg, hogy az utolsó évek az irodalomban „a termékeny erjedés és új kifejező eszközök keresésének időszaka volt“. Miloš Tomčík is hasonló megállapítást tesz: „... az 1959 év

legjobb alkotásaiban az univerzális típusú irodalmat meghaladó törekvések nyilvánulnak meg“. Egy évvel később Iván Kusý egészíti ki megállapítását: „A szlovák irodalomban új helyzet állt elő, s ez a témaválasztásban, a művek szerkezeti felépítésében, művészi jellegében nyilvánul meg.“ »

A cseh és a szlovák irodalomban tehát az 1959—60-as évek jelentik a fordulópontot. Ekkor — Kusý szerint „már teljességre törekvő epikai művekbe lehet kezdeni“. Az én véleményem szerint pedig ebben az időben a prózában már ott lappang a vitára való' elszántság az üres pátosz, a pozitív hős, a tézisek szerint igazodó művészi igazság ellen,, a dogmatikus esztetika ellen.

■

A felsorakozó fiatal cseh prózában koncentrálódott irodalmunk alkotóenergiájának maximuma és reményeink netovábbja: a fiatal (cseh — kevésbé a szlovák) próza felsorako- zása, előrehaladása és emelkedése, sőt hanyatlása és meghátrálása jelenti az utolsó négy év irodalmát. Manapság már sokkal többet vitatkozunk róla. Am állásfoglalásunk nem végletekben nyilvánul meg, nem vetjük el és nem is fogadjuk el fenntartás nélkül. Kétféle kritikai felfogás jegyében ítéljük meg: az egyik megelégszik e próza újszerűségének tényével, esetleg fiatal voltának problematikus tényével — a másik, s szerényen én is ezt a nézetet osztom, nem elégedik meg e folyvást sorakozó irodalom méreteivel és programjával.

Am igazat szólva — nem két érthetetlen kritikai állásfoglalásról vagy koncepcióról van szó. Sok apró félreértés adódott s adódik ma is a kritikusok egyéni ízléséből és temperamentumából. Csak egy példát hozok fel. Jirí Hájek mindjárt a fiatal prózaírók jelentkezése után (1960-ban) ezt írta: „A társadalmi élet tágabb ábrázolási kísérletei után a próza és a dráma is az élet egy-egy részletét veszi mélyebb vizsgálat alá.“ Vagy még jellemzőbb a következő megállapítás: „Az antiszociológiai elméletek hatása fölösleges akadályokat teremtett, amelyek gátolják a mai élet etikai és társadalmi konfliktusainak mélyebb "ábrázolását.“ A kritika egy része ma sem elégedett meg az elért színvonallal és eredményekkel. Ez pedig annyit jelent, hogy a fiatal próza csak habozva próbálkozik átfogóbb társadalmi körkép megalkotásával, hogy a részektől túl lassan halad az egész felé, a teljesség és a szintézis felé, hogy a hős mikrovilága akadályozza meg az új társadalmi tapasztalatok objektivizálásában, hogy mai életünk konfliktusait nem tudja megragadni hasonló biztonsággal és készséggel.

Csakhamar a fiatal cseh próza felsorakozása után világossá vált — legalábbis néhányan világosan látták —, hogy szigorú különbséget kell tenni egyes szerzők művészi teljesítménye, egyesek törekvései és a fiatal nemzedék programja, perszpektívája között. S azonnal