Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

ben, könyörtelen kegyetlenségében van valami öngyalázás utáni mély vágy, titokzatos „félelmében" valami megveszekedett aljasság.“

Az idézőjel az utolsó mondatban visszaszökött, újra átölelte a „félelem“ szót: hihetetlen az egész és Malaparte részéről mégsem egyszerű ráhibázásról vagy hipotézis-próbáról van szó. Gondoljuk el: hogy félhet a csecsemőt falrakenő német katona — a gyerektől, a halálba-injekciózó orvos — a lelkiismeretétől, az embert tetűvé aljasító Scharführer

— a foglyoktól, Auschwitz hóhéra — a zsidóktól! Ezt elmulasztani csak újabb háborúvei lehet! A „rettegés szomja“ mást meg sem enged. Ahol a gyilkosság permanens állapot, ott előtte, alatta, utána jelen volt, jelen van és jelen lesz a félelem is. A félelem, mint a bestialitás láncreakciója tovább szüli önmagát. Ez a fertőzött, miazmás lég emészt és elemészt: áldozatot csakúgy mint gyilkost. Az összekötő, egyenlítő kapocs és rokonság: a félelem. Nem a gyilkos, de a meggyilkolt a bűnös: az arab közmondás itt és így nyert európai értelmet. A meggyilkolt: provokációs objektum. A félelem azonban titkos és tilos valami. Az „Altonai foglyok“-ban, Sartre drámájában, Fritznek, az önkéntes fogolynak cellaszobájában ott ékeskedik az áruló felirat: „Félni tilos!“ A félelem szégyen. De elmulasztható — exhibicionizmussal. Kegyetlenségnek, hősiességnek, hóhérnak, irgalmatlannak álcázott szemérmetlenséggel. De a tömegesen és nyíltan lefolyó „védekező“ aktus —. agresszivitásában — az ellenkező hatást éri el a szenvedőben és a cselekvőben: félelmet jelent, irtózatot állandósít. A gyilkos ezen a fokon görénnyé aljasul, vér- szomja egyre tovább hajszolja: milliós hullaszámokkal övezi magát, bűnét, félelmét. A zsidógyilkolás hatmilliós hőfokon tartotta épségben, éberségben, permanenciában a „védekező" rémületet. A Hitler-definiálta „rettegés szomja“ a gyilkosságok félelmetes félelem folyamatosságát demonstrálta.

A félelem: pszichológiai kritérium. A német militarizmus, a német fasizmus pontosan belekalkulálta a félelem-tényezőt számításaiba, tegnap csakúgy, mint ma. Bonn „pszichológiai hadvezetésről“ beszél és hidegháborújával ülteti át a gyakorlatba. Mi tudomásul vesszük, analizáljuk, magyarázzuk, cáfoljuk, kivédjük, de amikor a tegnapi pszichológiai hadvezetés, a goebbelsi propaganda vetésének eredményeit vagy bumerángjait rögzíti valaki, akkor a nácizmus sokrétű összetevőjének félelemkomplexumát nem szabad úgy és annyira reflektorfénybe állítani, mint ahogy azt Malaparte tette. A „Kaputt“ fordítója — Simó Jenő

— beveztőjében számonkéri az olasz félfasiszta szerzőtől a fasizmus osztálytartalmának felmutatását: „Az a meglepő elmélete, hogy a fasiszták félelmükben gyilkoltak, a fasizmus lényegének, történeti szerepének teljes félreértéséből származik." — Malaparte-tól marxista össegezést elvárni és kívánni nem lehet. Nagystílű szenzációs pletykakönyvében, melyről egyik olvasója — Auschwitz foglya — azt írta nekem: „bár elborzadok és remegek, amikor olvasom, nem tudok szabadulni a kényszertől, hogy újra és újra a kezembe vegyem. Borzalmas gyönyörű írás ez, kegyetlenség ilyesmit írni, de olyan csodálatosan van megírva, hogy megdöbbenti az embert". — Malaparte könyvében — melyet emberi szomorúság, állati szorongás temperál, hűt és fűt — nem azt mondja el, hogyan lett és keletkezett az olasz, a román és a német fasizmus, ő csupán azt rögzíti le, amit meglátott: az okozatot, az eredményt a fasizmus sajátos térfelén. Pillanatfelvételeket ad, és az igazi pillanatfelvétel mindig összegez. Malaparte lemezén a félelem

— mint pszichológiai igazság — letörülhetet- len realitás. Van, létezik, tagadhatatlan: dokumentál. Ha akceptáljuk a „pszichológiai hadvezetés“ tényét, veszélyét és leleplezön bevonjuk szemléletünk körébe, akkor a változatlan pszichológiai tényezőket, az előzményeket és következményeket sem kapcsolhatjuk ki vizsgálódásunk egészéből. „Pszichológiai ismeretek nélkül nem lehet nagy tömegeket irányítani", vallotta a „Militärwissenschaftliche Rundschau“ 1942-es 4. száma!

A német fasizmus bűnei, tettei olyan rettenetesek, olyan világdöbbentők, olyan minden eddigit felülmúlók voltak és maradtak, hogy megmagyarázásukra minden hipotézist szemügyre kell venni és felhasználni az egész kép megszerkesztéséhez. Malaparte igazolója, hitelesítője maga Hitler. Hitler, aki azt mondotta Rauschningnak: „Annyi század óta be-< szélnek a szegény megnyomorítottak védelméről, most talán itt van a pillanat, hogy megvédjük az erősöket, akiket a náluknál alacsonyabb rendűek fenyegetnek". A fenyegetett agresszorok: a náci-németek pontosan jelölték ki helyüket és sztratégiájukat, melynek egyik indító tényezője és rúgója: a félelem. Malaparte, mintha csak Hitler szavait folytatná, magyarázná, így beszél: „Mindenkitől félnek, ami él, ami rajtuk kívül él, és mindentől és mindenki mástól, ami vagy aki más, mint ők“. Malaparte itt a fasizmus lényegét mondta ki. A kizárólagosság és a tekintetnélküliség: irigység-, türelmetlenség-, félelemszülte monstrumok.

Engels szerint „az állam lényege, csakúgy, mint a vallásé: az emberiségnek önönmagától való félelme." A félelemtényezője jelenléte — mind aktív, mind passzív vonatkozásban — mindig kimutatható a német történelemben. Ernst Niekisch akkor is meglátja az imperializmus félelem-determináltságát, amikor az melldöngető nagyzolással leplezőn övezi magát: „Bismarck mondása — Mi németek csak Istentől félünk s ezenkívül senki mástól a világon" — oly fülsértőn ordító és minden mértéken felüli, hogy mégcsak különösebben finom hallásra sincs szükség, hogy az ember ki ne érezze belőle a félelmet. De Bismarck ugyanakkor reális szorongásában bevallotta önmagának, hogy birodalma húsz évvel sem fogja őt túlélni. Majdnem eltalálta! Hitler ezer évet