Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Aljoska szeme meggyőzőbben beszél minden szónál és két kezét tördelve, simogatva folytatja.

— Ivan Gyenyiszovics. Nem azért kell imádkozni, hogy csomagot kapjunk, nem is egy külön adag zupáért. Ami becses a halandó ember szemében, az hitvány az Űr előtt! A lelkiekért kell imádkozni: hogy az Űr elhárítsa szívünkről a gonoszt.

— Ezt hallgasd meg inkább. Nálunk a polomai templomban van egy pópa ...

— Ne beszélj nekem a ti pópátokról! — kéri Aljoska és fájdalmasan összeráncolja homlokát.

— De csak hallgasd meg — Suhov felkönyököl. — Polomnában, a mi egyházközségünkben a pópa a leggazdagabb ember. Akárhová hívtak zsindelyezni, mindenütt harmincöt rubel napszámot kértünk, de a pópától százat. Meg se pisszent. Ez a po- lomnai pópa három különböző városban, három asszonynak fizet gyerektartást és a negyedik családjával él. A kerületi püspököt is behálózta, jó kövér sápot dug a püspök markába a mi pópánk. Akárhány pópát küldtek oda hozzá, mindegyiket kitúrta, egyikkel sem akart osztozkodni...

— Miért beszélsz nekem a pópáról? A pravoszláv egyház elhagyta az evangéliumot. Őket nem üldözik, mert tudják, hogy ingatag a hitük.

Suhov nyugodtan, cigarettázva figyeli Aljoska izgalmát.

— Aljoska — húzza el a fiú kezét és arcába füstöl. — Értsd meg, nem az isten ellen van nekem kifogásom. Szívesen hiszek istenben. De hát a mennyországban, meg a pokolban aztán sehogyse hiszek. Mit gondoltok, bolondok vagyunk mi? Mennyországgal meg pokollal traktálgattok bennünket? Látod, ez az, ami nem, tetszik nekem.

Suhov ismét hanyatdől, a hamut óvatosan az ablak és a hálófülke közti résbe szórja, nehogy tüzet fogjon a sorhajókapitány holmija. Eltöpreng, nem is hallja, mit sus- mog ott Aljoska.

— Egyébként — dönti el — imádkozhatsz, amennyi beléd fér, a ránk mért időt ettől még nem csökkentik. Első naptól az utolsóig leülöd az egészet.

— Ezért nem is szabad imádkozni! — rémüldözik Aljoska. — Mit ér a szabadság ? A szabad világban a hitet végleg megölik benned! Boldog lehetsz, hogy börtönbe kerültél! Itt végre van időd a lelkedre gondolni. Mert már Pál apostol is megmondotta: „Mit míveltek sírván és.az én szívemet kesergetvén? Mert én nemcsak meg- kötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok az Ür Jézus nevéért!“

Suhov némán nézi a mennyezetet. Már maga se tudja, vágyik-e a szabadságra, vagy sem. Eleinte szörnyen vágyott és minden este megszámolta, hány nap telt le a kiszabott időből és mennyi van még hátra. Végül megúnta. Aztán kiderült, hogy az ilyeneket úgyse engedik haza többé, száműzik. S hol jobb az élet, — itt, vagy ott — azt senki se tudja.

A szabadságra csak azért vágyódik, hogy hazakerülhessen.

De haza nem engednek senkit...

Aljoska nem hazudik, hangjáról meg szeméből meg lehet ítélni: boldog itt, a fogságóan.

— Látod, Aljoska — magyarázza neki Suhov —, milyen jó neked: Krisztus megparancsolta, hogy börtönbe kerülj és ide is kerültél. De mért kerültem én ide? Azért mert negyvenegyben azok ott nem készültek fel a háborúra? Ezért? De tehetek én róla?

— A második ellenőrzést még nem kezdik... — zsörtölődik Kiig asz a priccsén.

— Hát igen! — szól át neki Suhov. — Korommal kellene felírni a kéménybe, hogy ma nincs második ellenőrzés. — Egy nagyot ásít. — Mindenesetre aludjunk.

És ekkor az elcsendesülő, megnyugodott barakkba hirtelen behallatszik a külső ajtó tolózárának csikorgása. A folyosóról beszalad az a két ember, aki a nemezcsizmát 1 vitte a szárítóba és elkiáltja magát:

— Másodszori ellenőrzés!

A felügyelő is ott van már a nyomuk- ! ban:

— Mindenki menjen át a barakk másik szárnyába!

Volt már, aki elaludt! Zsörtölődve mozgolódnak, felrántják a nemezcsizmát (a vattanadrágot senki se húzza le éjjelre —* nadrág nélkül a vékony takaró alatt megdermednének).

— Tyű, az átkozottak! — káromkodja el magát Suhov, de szíve mélyén nem is nagyon haragszik, még nem aludt el.

A felső priccsnél megjelenik Cézár keze, és két darab teasüteményt, két szem cukrot és egy karika kolbászt nyújt feléje.

— Köszönöm, Cezar Markovics — hajol le Suhov a két fülke közé. — Adja csak ide fel a zsákját a biztonság kedvéért, ide teszem a fejem alá. (Menet közben senki