Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
sem tudja olyan gyorsan elcsenni, no meg Suhovnál ki is keresne valamit?) Cézár odaadja Suhovnak fehér összekötözött zsákját. Suhov a matraca alá dugja s vár, amíg többen összegyűlnek odakint, így kevesebbet kell mezítláb ácsorognia a hideg folyosón. De a smasszer már rá- acsarkodik: — Hé, te ott! A sarokban! Suhov könnyedén leugrik a padlóra, s megindul, csak úgy mezítláb (szerencse, hogy a nemezcsizmát meg a kapcát közel a kályhához akaszthatta — most nem szívesen venné le onnan!). Hány papucsot varrt másoknak, de sajátmagának nem futotta. Aztán hozzá is szokott, hogy így járjon, az ellenőrzés nem tart soká. A papucsot meg úgy is elveszik, ha napközben rátalálnak. Azok a brigádok, amelyek a szárítóba adták a nemezcsizmát, most fura képet mutatnak, ki papucsba, ki lábratekert kap- cában, ki pedig mezítláb sorakozik fel. — Na! Na! — üvölt a felügyelő. — Csak a furkósbotra hallgattok, dögök ? — kontráz rá a barakkgazda. Valamennyit- átterelik a barakk másik felébe, ott az utolsónak már csak a folyosón jutott hely. Suhov is ott áll a fal mellett, nem messze a kiblitől. Lába alatt nedves a padló és alulról jeges levegő fúj be a tornác felől. Mindenkit kihajtottak — a felügyelő a barakkgazda kíséretében mégegyszer végigjárja a priccseket, nem bújt-e meg valaki, nem alszik-e fejére húzott takaró alatt. Mert ha hiányzik valaki, — baj van, ha többet számolnak, mint kell — baj van, ismét kezdődhet az ellenőrzés. Végigjárják a barakkot, aztán visszamennek az ajtóhoz. — Első, második, harmadik, negyedik ... — most már gyorsan engedik be egyenként a sorokat, Suhov a tizennyolcadik sorral jut be. Futva megy a fülkéje felé, lába már ott is van a tartóvason — zsupsz! — s már fenn is van. Nincs semmi baj. Lábát ismét bedugja a pufajkába, magára húzza a takarót, a takaróra teríti a buslátot, aludjunk! Most aztán a barakk másik szárnyából terelik ide a foglyokat, dehát ettől már ne fájjon a mi fejünk. Cézár is megjön. Suhov leadja neki a zsákot. Aljoska is itt van. Szegény szájtáti, mindenkinek a kedvébe jár, de ő maga semmit se tud szerezni. — Nesze, Aljoska! — s egy szem teasüteményt odaad neki. Aljoska mosolyog. — Köszönöm! Hisz magának sincs! — Edd csak meg! — Nekem nincs, de én mindig szerezhetek magamnak. A karika kolbászt pedig bekapja. A foga közé! Tépi-rágja a fogával. Húsillat! Igazi, húsnedvek! Már ott van lenn a gyomorban. S volt-nincs kolbász. A többit majd munkába indulás előtt, okoskodik Suhov. Fejére húzza a vékony, sose mosott takarót, már azt sem hallja, hogyan terelik a rabokat a barakk másik szárnyából a fülkéjük közé: ott várják, hogy végezzenek az ellenőrzéssel az ő felükön. Suhov békés megelégedéssel hajtja nyugovóra a fejét. A mai napja sok szerencsével járt. Nem ültették a szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a Közszolgáltatási teleo építéséhez, délben feketén szerzett egy külön adag kását, a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le a hippisnél, este is jutott neki valami Cézártól és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap. Büntetése első perctől az utolsóig há- romezerhatszázötven ilyen napból áll. És még három nap ráadást — szökőévek miatt...
