Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
látóhatárAioxandr Szclzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja ( részletek) Előszó helyett A téma, melyet A. Szolzsenyicin regénye alapjául választott, szokatlan a szovjet irodalomban. Visszhangja ez azoknak a fájdalmas jelenségeknek, amelyek a párt által leleplezett és elvetett személyi kultusszal kapcsolatosan mutatkoztak fejlődésünkben. Ez az időszak időben ugyan még nincs nagyon messze, mégis távoli múltnak tetszik. Ám bármilyen legyen is a múlt, sohasem közömbös a jelen számára. Őszintén és bátran, a végsőkig fel kell tárnunk következményeit, ez a záloga annak, hogy teljesen szakítsunk mindazzal, ami a múltat elhomályosítja. Éppen erről beszélt N. Sz. Hruscsov mindnyájunk számára emlékezetes vitazáró beszédében a XXII. kongresz- szuson: „Kötelességünk, hogy gondosan és sokoldalúan tisztázzuk a hatalommal való visszaélés ügyeit. Múlik az idő, mi meghalunk valamennyien, de amíg dolgozunk, sok mindent tisztázhatunk és kell is tisztáznunk. Meg kell mondanunk az igazságot a pártnak és a népnek ... Meg kell tennünk ezt, hogy sohase ismétlődhessenek meg az ilyen jelenségek.“ Az „Ivan Gyenyiszovics egy napja“ nem memoár jellegű dokumentum, nem az író személyes élménye alapján készült, feljegyzés vagy visszaemlékezés, jóllehet csakis a személyes élmény kölcsönözhet ilyen hitelességet, ilyen hűséget a regénynek. Művészi alkotás ez, s éppen az adott élményanyag művészi megvilágítása folytán válik nagy értékűvé, olyan művészi dokumentummá, amilyen eddig nem igen jöhetett létre ezen a specifikus területen. A. Szolzsenyicin regényében az olvasó nem talál átfogó ábrázolást arról a történelmi korszakról, amelyet többek között a harminchetes esztendő keserű emléke jelez. Az „Egy nap“ tartalmának természetesen korlátokat szab a cselekmény helye és ideje, meg a történet főszereplőjének látóköre. De Ivan Gyenyiszoviccs Suhov fogoly táborbeli életének egy napja az irodalomban most bemutatkozó A. Szolzsenyicin tolla nyomán az emberi jellemeket rendkívül életszerűen és hitelesen ábrázoló képpé nő. Mindenekelőtt ezért kelt a regény erőteljes hatást. A tragikus fegyenci minőségben felbukkanó alakok nagy részét az olvasó el tudja képzelni más feltételek között is — a fronton, vagy a háború utáni évek építkezésein. Olyan emberek ezek, akiket a körülmények különleges helyzetbe sodortak, végtelenül kemény fizikai és erkölcsi megpróbáltatások elé állítottak. A regény nem sűríti szándékosan a szovjet törvényesség megsértéséből fakadó kegyetlenség és önkény szörnyű tényeit. A tábori élet egy közönséges hétköznapját választotta ki az író ébresztőtől takarodóig. Ám ez a „közönséges“ nap feltétlenül fájdalmat és keserűséget vált ki az olvasó szívében, amint ezeknek az embereknek a sorsát figyeli, akik oly elevenen és ismerősen lépnek elébe a könyv lapjairól. A művész kétségtelen győzelme azonban, hogy ez a fájdalom és keserűség nem torkollik reménytelen levertségbe. Ellenkezőleg, ez a kendőzetlen és nehéz igazságával oly szokatlanul ható mű szinte megszabadítja a lelket annak kimondatlanságától, amit ki kell mondani, s így megerősíti a lélekben a magasrendű, bátor érzéseket. Ez a súlyos írás újabb példája annak, hogy nincs a valóságnak olyan területe vagy jelensége, amely manapság el volna zárva a szovjet művész elől, s amelyhez nem közeledhetne őszintén. Csak azon mú-
