Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
ük a dolog, milyen lehetőségekkel rendelkezik maga a művész. S még egy tanulságos és egyszerű következtetésre juthatunk e regény nyomán: a valóban jelentős tartalom, a komoly életigazság, a mély emberség, a legnehezebb tárgyak ábrázolásánál is, okvetlenül megfelelő formát is teremt. Az „Egy nap“ formája hétköznapiságban és külső igénytelenségében is eredeti és eleven, korántsem öncélú, s ezért belső méltóságot és erőt áraszt. Nem akarok elébe vágni az olvasóknak e terjedelmére nem nagy mű értékelésénél, noha számomra kétségtelen, hogy tökéletesen kiforrott, eredeti, új író megjelenését jelzi irodalmunkban. A szerző felhasználja — egyébként igen mérsékelten és a célnak megfelelően — annak a körnek szavait és kifejezéseit, amelyben hőse a munkanapját tölti. Lehet, hogy ez ellenkezést vált ki a különösen finnyás ízlésűekből. De egészében az „Ivan Gyenyiszovics egy napja“ azok közé az irodalmi művek közé tartozik, amelyek olvasásakor az a kívánságunk támad, hogy az író iránt érzett elismerésünket másokkal is megosszuk. Alekszandr Tvardovszkij Reggel ötkor — mint mindig — a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni. A kongatás véget ért, kint épp oly vak sötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Suhov felkelt, hogy a kiblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásán: kettő a zónában és egy a táboron belül. A barakkot valami oknál fogva még nem nyitották ki s nem hallatszott, hogy a naposok a rúdra akasztották volna a kiblit, hogy kivigyék. Suhov sohasem aludta el az ébresztőt. Mindig idejében felkelt, így a munkába indításig maradt másfél órája, ami az övé és nem kincstári, s aki jól ismeri a táborban a dörgést, mindig kereshet valamit: egy régi kabátbélésből huzatot varrhat valakinek ä kesztyűjére; valamelyik jómódú brigádtagnak egyenesen a priccséhez viheti a száraz nemezcsizmát, hogy ne kelljen neki mezítláb topognia a nemezcsizmák halmaza körül, míg kiválogatja a magáét; vagy bejárhatja gyorsan a raktárakat, talán valahol hasznát veszik, felseperhet, vagy ide vagy oda szállíthat valamit; elmehet az étkezőbarakkba is, összeszedheti halomba a bádogtányérokat az asztalról és behordhatja az edénymosogatónak — ezért is leesik némi ennivaló, persze ott sok a vállalkozó, csak úgy nyüzsögnek, nem lehet szabadulni tőlük, de ami a legfontosabb: ha a tányérban akad holmi maradék, az ember nem állja meg és kinyalja. Suhov azonban jól megjegyezte első brigadérosá- nak, Kuzjminnak a szavait. Öreg, dörzsölt táborlakó volt, ezerkilencszáznegyvenhá- romban már a tizenkettedik évét ülte és a frontról akkor érkezett utánpótlást egy erdei tisztáson a tábortűz mellett így oktatta: — Itt, fiúk, a tajga törvényei uralkodnak. De itt is élnek emberek. A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik az ambulatóriumba vetik reményüket, no meg akik a komának járnak besúgni. Ami a komát illeti, hát bizony egy kicsit elvetette a sulykot. A besúgók vigyáznak magukra. Csakhogy éz a vigyázat mások vérére megy. Suhov mindig felkelt az ébresztőre, de ma fekve maradt. Már tegnap rosszul érezte magát, hol a hideg rázta, hol hasogatott mindene. Az éjszaka sem tudott ötmelegedni. Még álmában is úgy rémlett, hogy alighanem komolyan megbetegedett, olykor meg úgy érezte, könnyebben van. Valahogy nem akaródzott, hogy eljöjjön a reggel. A reggel beköszöntött, annak rendje- módja szerint. Dehát hol is melegedhetne meg itt az ember — az ablak egészen befagyott és a falat, a mennyezet mentén végig az egész barakkon — és mekkora barakk! —- fehér pókháló vonta be. Belepte a dér.
