Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt

amely közvetve az új gondolatot, gondolkodást biztosítja; Hamada viszont arról beszél, hogy mindennél fontosabb a gondolkodás, s elsősorban új költői gondolati állásfoglalást reklamál. Ami a vitában a legérdekesebb: tárgyát nem a fiatal szlovák költők — Feldek, Stacho és a többiek — költészete, lírájuk értéke teszi (költészetüket általában elismerik, újnak, vitathatatlanul értékesnek tartják), hanem ugyanezeknek a költőknek az elméleti cikkei, tételei. Vagyis elsősorban egy bizonyos poétika elméleti perspektíváiról vitatkoznak. Márpedig ezek az elméleti tételek enyhén szólva homályosak, nem egy ponton zsákutcába torkollnak.

Hangsúlyoznunk kell itt: ma az új költészet eszménye nem születhet meg anélkül, hogy szerzője, illetve szerzői nem mondanák ki szabatosan a költészet társadalmi kötelezettségeit, állásfoglalását az élet és az ember problémáival szemben. Eléggé komolytalan, ha ezeket az alapvető, valóban döntő fontosságú kérdéseket egyedül a metaforára, a versben betöltött szerepére redukáljuk. A költészet forradalmi változásai ugyan mindig azzal kezdődnek, hogy a költő más álláspontot foglal el a metafora értékelésével kapcsolatban, a poétika területén, de ennek gyökerei mindig sokkal j mélyebben keresendők, az okok társadalmi, szociális jellegűek, a költészeti forradalmat az ember és az élet megváltozott, új célkitűzései, formái váltják ki. A metaforák embereinek elméleti kiáltványaiban elsősorban az döbbent meg, hogy nyomát sem találjuk a társadalmi állásfoglalásnak. Hangsúlyozom, az elméleti kiáltványokról van szó, mert művünkben, költészetükben a társadalmi állásfoglalás megvan: tiszta érzékű, konvencióktól mentes embert akarnak, a természet és a társadalom valóságának tiszta érzékelését, tapasztalati érzelmeket, amelyek mentesek minden apriorizmustól. Mindezt azonban elméletileg is meg kell fogalmazni, hogy ne essünk félreértésekbe; hogy valóban általánosan tudomást szerezzenek e költészet, e költői csoport pozitív életeszményéről.

Jan Turan szlovák költő — akinek legutóbbi verseskötetét a kritika igen pozitívan fogadta

— hozzászólásában a metafora öncélúságát, az öncélú metafórikus láncolat megengedhe- tetlenségét hangsúlyozta, az efféle költemény nem más, mint a realitás lelketlen felidézése, száraz leírás, és a legtalálóbban rámutat az úgynevezett konkrét költészet gyöngéire. Turan ezzel szemben a fiatal cseh költészet pozitívumait emelte ki, a fiatal cseh költőket a mai ifjú nemzedék erkölcsi problémái, a képmutatástól és hazugságtól szabadult emberi kapcsolatok tisztaságának kérdései nyugtalanítják. Megemlítette Hanzlikot, akinek szerelmi költészete társadalmilag súlyosabb, erkölcsileg állásfoglalóbb szlovák kartársainak lírájánál.

Stanislav Šmatlák kritikus rámutatott arra, hogy az irodalomkritikának történelmi összefüggéseiben kell látnia a dolgokat, s ezért, el kell gondolkodni azon, hogyan jött létre, hogyan alakult ki a fiatal költők elméleti állásfoglalása. Nézete szerint ezek a rokonszenvesen öntudatos fiatalok ugyanazzal léptek fel, amivel a fiatal nemzedék mindig belépett az irodalomba: azzal a szubjektívan komoly érzéssel, hogy megdönti a „régi“ költői konvenciókat, s ezt az érzést kifelé bizonyos csibészes játékosság kísérte. Ez a játékosság a költészet sajátja, semmi esetre sem láthatjuk benne a líra legsajátabb alapelveinek fenyegetését.

Ctibor Štítnický, a neves szlovák költő, a Kultúrny život főszerkesztője hozzászólásában megjegyezte: Éppen arról van szó — tudom, népszerűtlen, amit mondok — hogy ezt a játékot kissé megregulázzuk, helyes irányba tereljük, okulással lássuk el a játszadozó ifjú költőket, hogy a játéktól előbbre segítsük őket a komoly költői munkához. Sokáig szemünkre vetették, hogy nem adtunk nekik lehetőségeket. Igazuk volt. Kevés versük jelent meg, köteteiket nem adták ki. Ma más a helyzet. Könyveik nyomtatott betűt láttak, már megjelennek új köteteik is, verseiket közlik, és azt mondhatjuk, hogy a viták, az olvasók, a szavalok érdeklődésének középpontjába kerültek. Ez együttvéve azt jelenti, eljött az ideje, hogy végre világosan, költőhöz méltón állást foglaljanak. Stanislav Šmat- láknak igaza van, nem kell halálosan komolyan venni, amit elméleti cikkeikben megírnak, de legfőbb ideje, hogy immár konkrétan és felelősen megmondjuk véleményünket e kérdésről. Hisz időközben már felnő az új költőnemzedék, nemsokára szavát hallatja az új költőcsoport, amely vitába száll rftajd a mi mai fiataljainkkal és nem fogadja el poétikájukat. így követeli az új nemzedék jelentkezésének logikája. Ennek a vitának nem az a célja, hogy bárkit is elítéljünk, ellenkezőleg, tanácsot akarunk adni ezeknek a fiatal tehetséges költőknek, nyíltan tudtukra akarjuk hozni, mi a véleményünk a munkájukról.

Karol Rosenbaum irodalomkritikus (a középkorúak, a negyvenévesek generációjához tartozik, vagyis ahhoz a korosztályhoz, amely legalább is számbelileg a szlovák irodalom javát teszi) hangsúlyozta, egészségtelen dolog volna, ha a fiatal költők csoportja lekicsinyelné, szektás szűkkeblűséggel semmibe venné a költészet többi alkotását és alkotóját. A tapasztalatok fitymálása, a saját alkotások kizárólagossága, az élettel való hiányos kapcsolat semmiképpen sem lehet hasznára a fiatal költészetnek. Az a célunk, hogy a költészetet a szocialista életért folytatott harc részesévé tegyük. Nézete szerint műveiket bírálva egyaránt figyelembe kell venni mind elméleti állásfoglalásukat, mind költészetüket. Ennek a csoportnak a költészete nem kapcsolódik be korunk nagy humanista küzdelmébe, bár éppen a költészetet kellene hogy jellemezze átható, mélységes humanizmusa. Nem vallják a ma