Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt

gukénak az ember új tulajdonságaiért folytatott harcot (mai prózánkkal ellentétben) sőt még a fiatal prózánál is kevésbé nyugtalanítják őket az élet problémái. A középkorú nemzedék prózája határozottan inkább harcol az ember új tulajdonságaiért.

Vladimír Mináč csatlakozott Štítnický1 megjegyzéséhez, hogy nem egy bizonyos költőcsoport elítéléséről van szó. Általában véve egyet kell érteni Števček szavaival. Csak egy valamiről feledkezett meg: a poétika kérdése önmagában még nem dönti el a költészet társadalmi állásfoglalásának fokát. Ezek a fiatalok komolyan veszik a maguk programját, ugyanakkor nincs gondolati programjuk. Miből is indulnának ki, és mi ellen fordulnának gondolati programjukban? Létrehozott-e előttük a költészet valamiféle valódi — nem csupán keretes — gondolati koncepciót, amelytől új- nemzedékként eltérhetnének? Minthogy gondolati téren nem fordulhatnak el elődeiktől, kénytelenek ezt a poétika területén megtenni. Ez az út azonban — a megváltozott poétika programmá nyilatkoztatása — sehová sem vezet. A költészet nem kezdődött ma, sem tegnap, múltjában már megkísérelték, hogy a poétika vagy metafora révén feltámasszák, illetve megváltsák. A metafora egyoldalú hangsúlyozása magának a metaforának a felbomlására vezetett, kiúttalan zsákutcába vitt, amint a szürrealizmus esetében láthattuk.

Ivan Mojík (korát tekintve a középkorú nemzedékhez tartozik, jómaga idülten fiatal költőnek vallja magát) kétségbe vonta annak az állításnak az igazát, hogy a fiatal költők verseikben kizárólag az érzéki valóságot rögzítenék. Feldek és Stacho költeményeikben egyaránt a mai élet problémáiról szólnak, társadalmilag állást foglalnak. Ami a metaforát illeti, valóban a fiatalok költészetében került előtérbe, de sok esetben inkább költői képről kell beszélnünk oly értelemben, ahogy Nezval határozta meg: A hasonlat második tagja oly messze van, hogy szinte már elvész az olvasó látóköréből. Komoly és megfontolandó dolog ez, mert ezáltal a metafora elvesztheti tulajdonképpeni szerepét, önkényes szóhalmozássá fajulhat. Mojík vitába szállt Števčeknek a poétika változásáról szóló megjegyzéseivel. A poétika és az eszme oly szorosan összefügg, hogy bátran állíthatjuk: ha egyes kötlők új poétikát, új kifejezést keresnek, ezt azért teszik, hogy hathatósabban tolmácsolják azt, amit Števček a vers eszméjének nevez.

Vojtech Mihálik, aki szlovák részről az egyetlen aktív résztvevője volt a Literárni Noviny költészeti vitájának, — véleményét legalább kétíves, terjedelmes tanulmányban mondta el, amelyet néhány hónapja folytatásokban közölt a Kultúrny žjvot — most is hosszabb cikkben „foglalta össze“ vitahozzászólását. Hangsúlyozza, hogy a szlovák költészetben a felszabadulás után ugyan alapvetőn megváltozott a költő állásfoglalása a társadalommal szemben, de a költői tartalomnak, a lírai hősnek a változása, átalakulása csak felületes, szótári maradt. Vagyis a költészet zöme témáiban demokratizálódott, de belső szerkezetében romantikus, sőt kényeskedő maradt. A lírai hős színpadiasan hat, nem igaz és messzeáll az olvasótól. Nagyrészt ezzel magyarázható mai költészetünk kis társadalmi hatása. Mihálik foglalkozik a modernség, s a nálunk ezzel gyakran gyakorlatilag egyet jelentő művészi kísérletezés kérdésével, rámutat arra, hogy a kísérlet a művészetben és a tudományban egyaránt bizonyos eleve megadott célra irányuló próbálkozást jelent. Míg azonban a tudományban a próbálkozás megismétlés elképzelhetetlen. Másfelől, minél jobban kiszélesedik a költészet tartalmi köre, minél gazdagabban hatol be a költő munkájába a való élet, annál természetesebb és indokoltabb a költői kísérletezés. Nem véletlen, hogy évszázadunk legnagyobb szocialista és haladó művészei, akiknek művészete a burzsoázia ellen fordult és fordul, a legkövetkezetesebben keresték és keresik az új kifeje- zési formákat. Gyakran arra gondol, bárcsak a formalista szélsőségek mellett eljutna hozzánk Nyugatról a legjobb, legrangosabb ma élő művészek fejlett, élesen látó társadalmi tudata is. Meg kell vívnunk azt a harcunkat is, amely értelme és célja a modernség helyes értelmezése, kapcsolata a politikummal. Mihálik végül megjegyezte, csöppet sem kell, hogy felháborítson az a tény, hogy a fiatalok annyi erőt fordítanak a metaforára. Ezek a kérdések igenis fontosak. A fiatalok megérezték a metaforában az egész művészi megismerés alapelemeit, s e téren nyilván nem csupán a „verselés technológiája“ izgatja őket. Feldek ezt érthetőn meg is mondja, amikor a metafora elvét „az átfogó megismerés meggyorsított útjának“ mondja. A fiatalok előtt ma az a feladat áll, hogy eljussanak a megismeréstől a tudatos értékelésig, az adott pillanat igazától a történelmi igazságig, az „átfogó érzékeléstől“ a pártosságig. íme a harmadik csata, amelyet együtt kell megvívniuk fiataloknak és öregeknek. Főleg az idősebbek dolga, hogy megértsék a fiatalokat, bízzanak tehetségükben és támogassák őket.

Vladimír Mináč második vitahozzászólásában azt a véleményét fejezte ki, hogy a szlovák költészet sarkalatos problémája nem a poétikák különbözősége, illetve két különböző poétika harca. Véleménye szerint a fő probléma a lírai mondandó, a lírai tartalom. Éppen itt vagyunk tanúi a mai költészet válságának. A téma válsága ez, a mondandó válsága, nem pedig a formák válsága: ki kell tágítani a líra határait, mert különben a költészet értelmét veszti.

Ján Stacho annak a fiatal költőcsoportnak a tagja, amelynek művei és elméleti nézetei lényegében a vita tárgyát tették, mindenek