Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt
Tóth Tibor irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt Irodalmunkban az utóbbi néhány hónap folyamán a kongresszust megelőző és az irodalom helyzetét felmérni hivatott viták súlypontja Szlovákiába helyeződött át. A szlovák irodalmi lapok az elmúlt év első felében nem nagyon szolgáltak vitafórumul: legalább is nem oly értelemben, ahogy azt cseh testvérlapjaik, elsősorban a Literárni Noviny tette. Mint az Irodalmi Szemle hasábjain már említettük, a Literárni Noviny már lezárta a lapban a költészetről lefolyt vitát; azt sem hallgattuk el, hogy ez a vita nem váltotta be a várakozást, nem mérte fel még a cseh költészet helyzetét sem, a két, mint hangsúlyozni szokták, nem antagonista irányzat, ha úgy tetszik, nemzedék ismét kifejezésre juttatta ars poeticáját, amely sok esetben — főleg a fiataloknál — nem egyezik saját költészetük gyakorlatával, hisz sem Hanzlik, sem Grusa, sőt a többiek sem űznek önmagáért való költészetet, s hiába bukkan fel programszerű cikkekben, vitahozzászólásaikban az artizmus, a poetizmus, az önmagáért való költészet feldobott (szinte azt mondanám, az idősebbek megbotránkoztatására szánt) jelszava, a versek maguk komoly társadalmi tudatról, közösségi felelősségérzetről vallanak. A Literárni Noviny helyére a költészet problémáinak megvitatásában most a Kultúrny život, a Szlovákiai írók Szövetségének hetilapja lépett, formául nem a kissé erőltetett írásos vitát választva, hanem meghívtak néhány költőt, kritikust a szerkesztőségbe, melléjük gyorsírókat ültettek, és azonhelyt, melegében folytatták le, rögzítették írásban és közölték egy héttel utóbb nyomtatásban a líra kérdéseit felvető és boncolgató eszmecserét. A vitaindító bevezetőt — az utóbbi időben nálunk Szlovákiában szinte másképp nem is lehet — Pavol Števček fiatal irodalomkritikus mondta. Megjegyezte, hogy nem a mai kor tagadja meg a költészetet, ellenkezőleg, már rég nem fordult elő, hogy a költészet annyira ne vett volna részt az élet formálásában, mint tegnap, ma, és minden jel szerint még holnap is. Mindennek az okát, úgy látszik, nem ismerjük kimerítően, sok momentum minden időkre rejtve marad előttünk, s talán igazságtalanok is vagyunk a költőkhöz és a költészethez, ha azt kívánjuk tőlük, amit akarunk. A probléma magja, hogy általában érezzük, kívánjuk és támogatjuk az új költészetet, vagy legalább is — ha más nincs — az újjászületett régit. Tapasztalataink igazolják — s ez a tény tulajdonképpen magától értetődő —, hogy a költészet és a költő fejlődése könnyen lehetséges egyazon poétika keretében. Ezt eddig nem nagyon vettük tudomásul, s ezért mesterkélten torzítottuk a mai szlovák költészet képét: egyfelől nem értékeltük kellőképpen a poétikájukat nem váltogató költők lassú, de állandó gondolati fejlődését, másfelől nem egyszer kissé kábán, megdöbbenve fogadtuk az új formai és stílusbeli jegyeket azoknál a költőknél, akik nem egyszer szűkítve, egyoldalún értelmezték az újszerűséget. A költőknek tudniillik még mindig van egy kiváltságuk: játszhatnak és elvárhatják, hogy komolyan vegyék őket. Költői zenekarunk és közönségünk egy része ezt el is hitte. A magam részéről úgy hiszem, folytatta Števček, — hogy a legalább kissé új költészet szükségéről más, magasabb színvonalon kell értekezni, kereken kimondom: bölcseleti nívón. Konkrétan: a felszabadult, de a győzelem babérjait még le nem aratott emberi gondolat színvonalán. Az első helyen nem a verselés technológiája, hanem a gondolkodás új technológiája van. A racionalizálás kérlelhetetlenül halad előre, nem ártana, ha ezt a költők is tudomásul vennék. A legmagasabbrendű költészet a gondolkodás költészete. Ezzel kapcsolatban az előadó megemlítette Feldek fiatal költő és Hamada fiatal szlovák kritikus vitáját, amely lényegében abban csúcsosodik ki, hogy Feldek a metafóra révén akar eljutni a teljességhez, vagyis új metaforát akar.
