Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Wurczel Gábor: Az éjjeli őr és a gólya

Kikapcsolták a most már csak búgó rádiót, és a sofőr a kulcsokkal motozott.

— A gólyát? — hördült fel az öreg, aki egyedül vigyázott a hídra éjjel is meg nappal is, akinek még sohasem volt családja s akinek van egy beteg gólyája, meg egy Csiba nevű kutyája, aki nem akar még meghalni és elégni se akar, s akire még szükségük van az embereknek, míg ők távol a nagy hidakat építik, akit húsz éve már, úgy hívnak a faluban, hogy Bicegő Balázs, aki azokat a bukdácsoló, szögletes betűket írja a fuvarlevelekre... Aki még élni és örülni akar.

Egy csomó lim-lomot ki kellett neki kerülni, aztán egy kiálló deszkadarab került az útjába. Elakadt benne és elesett. A kiálló szögek belevágóátak a húsába. De ő felugrott. Eszelősen kapálódzott tovább az ismerős hely felé.

Kövér verejték csörgött a szájába, melytől keserű fintorba rándult az arca.

A gólyát nem találta. Szétdobált rongyok hevertek a földön. A feldöntött üvegből fényesen csepegett a formaiin.

A nagy teherautó nehezen vette fel a túrát és lassan fordult az öreg felé vezető dülőútra.

Egylábon kapálódzva ügetett az autó felé. A kutyája vonítva szaladt mellette.

Csonka testét, őrült fájdalom tépte. A görcs.

Az autó gyorsított...

Minden erejét összeszedve, kínzó vonaglással, mint a fejbevágott kígyó, kapaszkodott fel az autó hágcsójára. Görcsösen markolta meg a kilincset. Még egy pillanatra látta a kormányt, rajta a sofőr szőrös mancsait, alatta a műszertáblát. Aztán már semmit. Az autó lendülete lesodorta. Mankója recsegve tört össze a nagy kerekek alatt.

A teherautó rohant még egy ideig ... Utána, mint a gyászlepel szállt a por. S aztán mintha elvesztette volna az egyensúlyát, mintha valaki kiragadta volna a kormányt a sofőr kezéből, vargabetűt írt le, és befordult a kukoricásba.

A Tömzsi ordítva, kivörösödve szaladt visszafelé.

Az öreg éjjeliőr véres szájjal dúdolta a kicsike gyermekdalt:

Gólya, gólya, gilice,

Miért véres a lábod?

A Tömzsi letette mellé, a gólyát.