Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - SZÍNHÁZ - Egri Viktor: Vítězslav Nezval: Manón Lescaut, a MATESZ évadnyitó bemutatója

tösben érzelemgazdag költői játékot lát a néző, melynek történetét a szerző Prévost Abbé 1731-ben írott halhatatlan regényremekéből merítette. „Manón és szerelmese, Des Grieux lovag első pillantásra olyanok, mintha a XVIII. századi festmények kifejezéstelenül kedves, babaarcú figuráinak irodalmi megfelelői volnának“, írja Szerb Antal a rokoko e nagy regényéről. „Manón könnyelmű és felületes, és minthogy ezekhez csak egy módon juthat el, Des Grieux megbocsátja neki hűtlenségeit. De Grieux nem ismer más érzést, mint a szerelmet; ez már nem is érzés, ez az élete. És itt nő ki a regény a rokoko szűk határai közül. Des Grieux szerelme grande passion, misztikus, legyőzhetetlen, vak lelki végzet — az a szerelem, amelyet nem ismer ez a könnyű század. Manón Lescaut a szerelem alapkönyvei közé tartozik, Werther és Karenina Anna társaságába.

Vajon tudja-e Nezval valami új vonással gazdagítani ezt a megrázó rokoko-szerelmet és így közelebb hozni a ma nézőjéhez. Talán az az új, hogy színjátéka Des Grieux-jének szerelme erős, méregerős szenvedély ugyan, de nem szerelmi rabszolgaság. Férfiasabb a regény túlfinomult, olykor már femininnek tűnő lovagjánál és Manón frivolsága sem olyan maróan gyűlöletes, hanem inkább az ösztönét megnyomorítani nem tűrő nő végtelen köny- nyelműsége. Manón képtelen fény és pompa nélkül élni, ezért nem lát bűnt abban, hogy hűtlenséggel megszerezze a fényűző élethez szükséges pénzt.

Nezval színművében a lovag kissé eszményibb; gyötrődik és örökké megbocsát Manon- nak, a kolostor magányába menekül előle és szenvedélye elől — akár a regényben — de az első hívó szóra újra felég benne a szenvedély és követi Manont csalárd útján — a tragédiájáig. A könnyűvérű Manont száműzetésre ítélik, Des Grieux azonban kitart mellette. Manón elpusztul de halálában van valami megtisztulás, maga mellett látja örök szerelmesét, a mindig megbocsátó lovagot és ezért merül fel emlékezetében az ifjúság minden édes érzése, szerelmes gondolata. A halál így adja a teljességet, a megtisztulást és a beteljesedést.

Pavel Rímsky, a játék vendégrendezője, kitűnő értője a nezvali szó varázsának, értője a tragédiába hulló játék rugóinak, rendezői elképzelésében sok a helyes vonás, számtalan jól megkomponált része van a játéknak, nem tudja azonban mindvégig a dráma színpadiasságát a játék hőseinek lelki világával összhangba hozni. Ismerve azonban a valóban fennálló nehézségeket, be kell érnünk azzal, hogy a látványosságnál többet ad, rendezői jelbeszéde érthető és nem külsőségesen hatásvadászó, beállításai artisztikusak és nem mondanak ellent a dráma lényegének. Értő kézzel mozgatja a színház egész apparátusát, jól irányítja a főszereplők javát és a játék néhány mellékfiguráját is igen vonzó játékra serkenti.

Tagadhatatlan, hogy a MATESZ meglévő gárdájából szinte a maximumot hozta ki, és bizonyára többet kaptunk volna, ha nem alkalmaz olykor túlságosan kiélezve két egymásnak ellentmondó játékstílust, Manont, a lovagot és Tiberge-t igen helyesen a romantika stílusában beszélteti és mozgatja, ellentétben velük egy sereg alakot karikiroz, ami nem volna különösebb hiba, ha nem esne túlzásokba. A legkirívóbb ez Duval esetében, akit sajnálatosan pipogya, páváskodó vén kéjencként mutat be, teljesen elejtve, hogy itt ellenfélről, kemény ellenlábasról van szó, akinek van annyi hatalma, hogy a könnyelmű és csalfa Manont a száműzetésbe és a halálba küldje. Ami Duval szolgája esetében kitűnő, itt a fonákjára fordult. Nem érthetünk egyet azzal sem, hogy Manont a játék kezdetén megfosztja természetes hangjától és túl kislányos, selypegő beszédre kényszeríti; felesleges ez, mert a kontraszt ilyen hangbeli mesterkedés nélkül is megoldható. Manón haldoklásába is zavaró volt az ismételt —túlsókat Ismételt hörgésekkel — a játék stílusától teljesen eltérő naturalista elemet keverni.

Az említett hibák legtöbbje a további előadások folyamán bizonyára kiküszöbölhető, mert Rimský jó színészanyagot kapott a kezébe, különösen Manón esetében. És itt elismeréssel kell szólnom a színház kezdeményezésének helyességéről. Dicséretet érdemel, hogy a két főszerepet a Színművészeti Főiskola most végzett növendékeire bízta. Merész elhatározást jelentett, mert a kezdeményezés siker helyett bukással is járhatott volna. Szerencsére Thir- ring Viola bemutatkozása kielégítette a várakozást. Talán többet is adott, amit egy első nagy szerepét játszó fiatal tehetségtől várhattunk. Adta ezt elsősorban mozgás kultúrájában, természetes bájában és átélt játékában. Ha az első két képben zavaró is volt a hanglejtése, a játék folyamán ez a hiba eltűnt és nem egy jelenetét a versmondás tekintetében is hibátlannak éreztük. Bizonyos, hogy hamarosan egyik erőssége lesz a MATESZ együttesének, de éreznie kell — ha minden elismeréssel is szóltunk kivételes tehetségéről, — hogy még nem kaptuk — fiatalsága miatt nem is kaphattuk — az igaz nagy Manont, amihez érnie, a művész alázatával türelmes, nagyon türelmes és szenvedélyes munkával közelednie kell. Nem kételkedünk abban, hogy eléri, hiszen az adottságok mindehhez megvannak benne.

Beke Sándor Des Grieux-je már halványabbra sikerült, és ez bizonyára nem az ő hibája; valahogy testi alkata sem felel meg a lovag több keménységet .követelő jellemének. Ennek tudható be, hogy nem volt elég tiszta a szövegmondása és beleesett a kezdők hibájába, a hadarásba. Több árnyaltság kellene mozgásában is; nem szertelen, széles gesztusokat várunk, de több lendületet, lovagiasabb fellépést. De voltak teljesen zavartalan, szép pillanatai is játékának, kitünően sikerült a kolostor jelenete és az utolsó képben is közelebb jött a