Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - SZÍNHÁZ - Egri Viktor: Vítězslav Nezval: Manón Lescaut, a MATESZ évadnyitó bemutatója

Színház

Vŕtézslav Nezval: Manón Lescaut

a MATESZ évadnyitó bemutatója

Dávid Teréz, mint a MATESZ dramaturgja, a Hét 42—i számában ,,Nyílt beszéd a MATESZ- ről“ címmel cikket közöl, amelyben megemlíti, hogy a színházat indulása idején ,,pozitív bírálatok, csalhatatlan kinyilatkoztatások, derűlátó előlegezések egész sora kísérte“. Ez a megállapítás valóban megfelel a tényeknek és csupán azt szeretném hozzáfűzni, ha akadt is a kritikákban a kelletténél több lelkesség vagy lelkendezés, ez nem írható a tárgyilagosság hiányának rovására, hanem inkább annak a körülménynek tudható be, hogy az első esztendőkben szükség volt erre az ösztönző lelkességre és bizalomra.

Cikke további részében Dávid Teréz felpanaszolja, hogy később „vagy a bírálók tolla hegyesedett szúrósabbra vagy a megszokott- ság telítettsége változtatta csömörré a kezdeti lelkesedést, míg végül 1963, február 2-án az Üj Ifjúság hasábjain megszületett a kérdés: Quo vadíš ?, MATESZ. A felvetett kérdések és az azokra adott magyarázatok jó részével egyetérthetünk; a színház objektív nehézségeit ismerjük, ám egy lényeges — szerintem leglényegesebb — pontot nem érint a cikk szerzője: elkerüli figyelmét, hogy a kezdeti lelkesedés megtörése, majd a későbbi bizalmatlanság nem annyira külső okokban, nem a valóban fennálló nehézségekben keresendő, mint inkább a színház következetesen rossz műsorpolitikájában, amely a fennálló nehézségeket azzal akarta kiküszöbölni, hogy műsora jó részében a könnyű műfajnak, gyakran selejtes daraboknak adott teret. Hogy mire vezetett a kispolgári ízlés kiszolgálása, a színvonalat évről-évre csökkentő műsorpolitika, erről lapjainkban annyi szó esett, hogy további elemzése felesleges. Felesleges annál is inkább, mert úgy érzem — valamennyiünk nézete szerint egy régi korszak lezárult és egy új vette kezdetét.

Ez az új kezdet ismét a bizalom jegyében indul. Szerencsére a színház bemutató előadása lehetővé teszi, hogy a bizalmat teljes mértékben előlegezzük, de ugyanakkor nem hallgatjuk el, hogy erősen megnőttek igényeink a színházzal szemben.

Verses drámával, Nezval Manón Lescaut-já- val kezdte meg új évadját a színház. Itt mindjárt elöljáróban felvetődik a kérdés: helyes

volt-e a választás, miért éppen Nezval és mért verses dráma? Azt hiszem, egyértelműen igennel felelhetünk — ismét az előlegezett bizalom jegyében, amely a helyes kezdet után elvárja, hogy a fejlődés iránya a Csongor és a Tünde, a Szentivánéji álom bemutatásához vezessen.

Nezval elsősorban költő és nem vitás, hogy a század legkiemelkedőbb, világirodalmi rangú cseh költője. Pályája elején Nezval célja a proletárköltészet volt, pályája végén az új irányokat magába olvasztó szocialista költészet. Darabjai már nem érik el a világirodalmi színvonalat, határainkon túl egyedül a Manón Lescaut talált és talál ma is jelentőségéhez méltó elismerést.

Első magyar bemutatója tagadhatatlanul pozitív tett. Pozitív abban az értelemben, hogy közel hozza a magyar néző szívéhez a cseh költészet legnemesebb hagyományait; tisztelgés a cseh líra legnagyobb mestere előtt, elismerése a cseh szó terményítő, gondolatébresztő varázsának.

Míg 1940-ben, a Manón Lescaut bemutatása idején Prága utcáin és macskaköves terein nácicsizmák koppantak, Hitlerifjak verték a dobokat, az úttesteken tankok dübörögtek, odabent a Burian-Színház színpadán De Grieux lovag ifjú szíve hevével sóhajtotta szerelmi vallomását:

Manón, ah, Manón, Manón Arras szépe, meghalni a szépért, meghalni ő érte.

A barbár önkény világában öreg és fiatal néhány órára tüntetően elmerült a cseh szó varázsos világába, szinte megfürdött és meg- ifjodott tiszta forrásként csergedező vizében, hogy friss hittel, újult erővel folytathassa néma ellenállását és harcát a megszállók ellen. A Manón így több lett egy elbűvölő romantikus játéknál, érzelmek fellángolása és tragikus elhamvadása lírai rajzánál. Később, a fel- szabadulás után is megmaradt a játéknak ez a varázsa, s talán éppen az emlék élteti, hozza közelebb a mai fiatalokhoz, a ma nézőihez, akik megérzik benne az érzelmek elmúlhatat- lan örö szépségét és azt a lázongó erőt, amely a tragédia két fiatalját, Manont és lovagját felszabadítja a természetes emberi ösztönt elnyomó, a testet megnyomorító parancsok alól.

Nezval romantikus verses játékát ez a lázongó hang, a két szerelmes fiatalnak ösztönös ellenállása teszi időállóvá — és igazolja egyben a színház választását. Elbűvölő szép kön