Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Wurczel Gábor: Az éjjeli őr és a gólya

— Felnevelem... Biztosan felgyógyul... Itt fog lakni velem a bódéban. Meg leszünk mi szépen hárman is. A gólya, a Csiba, meg én. Család leszünk... Nekem sohasem volt családom ... Egész csinos kis család leszünk.

Erre a gondolatra aztán elmosolyodott, s egylábon egyensúlyozva magát, mint egy kötéltáncos, mankójával bökdösni kezdte a nagy vasbeton gerendákat.

Maga se vette észre, hogy ernyelt izmaira öntudatlanul ragadt át a munka üteme. Mintha csonka testében az évek óta felgyülemlett energia a suta mozdulatokban akart volna kitörni.

— Vigyázzon, mert eltöri a lábát! — szólt neki oda a tömzsi rakodómunkás.

Az öreg meg sem hallotta a figyelmeztetést. Táncolni lett volna kedve. Ugrálni,

ugrálni. Gólyám van, gólyám van!

Csikorogtak a feszltővasak, percegett a betón, s gurultak lefelé a gerendák. Az autó teste időnként nagyot rázkódva szabadult meg a tíztonnás tehertől.

Az autórádióból, mint zsákból a dió, csörgött kifelé a sok apró szaggatott ütem.

— Van egy gólyám... s hirtelen megdermedt az öreg. Nem tehetett róla, kiszakadt belőle a titok. Hisz olyan egyedül van mostanában ebben a határban.

A szállítómunkások is megálltak és rábámultak.

— Mit ordítozik maga itt?! — mordult rá a hosszú.

— Fogott egy gólyát, hát aztán. Hiába ordítozik, az már úgysem fog magának gyereket hozni — vágta az öreghez — és mérgesen alányomta a feszítővasat a félúton megállt gerendának.

De az öreget már nem lehetett megállítani, öimlött belőle a szó:

— Az éjjel fogtam... Nekirepült a bolond a villanydrótoknak, teljesen összeégett ...

— Menjen tovább a sz ..........t magának! — kiáltott rá újra a Hosszú. A nagy

r

obajjal lehulló gerenda súrolta a mankóját.

Mitsem törődve a veszéllyel és a gorombáskodó szállítómunkással, ottmaradt. Újra kezdte:

— Nekirepült a drótoknak... Megégette magát és leesett. — És ő szentül hitte, hogy így volt.

— A drótok szikrát vetettek... Hallottam, amint zúgtak. Csepegett a szikra róluk, és a gólya leesett. Ügy esett le, mint a feldobott deszkadarab... Nagyot puffant. Először nem tudtam, mi az, azt hittem valami leesett az égből, mert megtörténik az ilyesmi. De azután hallottam, hogy sír. Igen. Sírt... Úgy sírt, mint egy kisgyerek. Oáá-oáá-oáá! — próbálta utánozni rekedt hangjával.

— Tudja mit, adja oda a csirkéknek, vagy töméssé ki! — bökte oda csak úgy félválról a Hosszú.

Mintha éles késsel vágták volna el az öreg nyakát. Mintha megfojtották volna őt ezek a szavak. Görnyedten nehezedett a mankójára. Ügy nézett ki, mint egy madárijesztő az óriási tábla mákban.

A Tömzsi villámló szemekkel meredt a Hosszúra, majd szótlanul hozzáfogott ő is az utolsó gerendához.

A sofőr nagy nyaláb zöldkukoricával tért vissza. Gyorsan kinyitotta az ajtót.

Üjult erővel áramlott kifelé a jazz.

A nyalábot a tolvajok jellegzetes, óvatos mozdulatával helyezte az ülés alá. Meggyőződve róla, hogy jó helyen van, az öreg felé sandított.

A jazz hangja eltűnt valahol az éterben.

Az öreg éjjeliőr csak állt, mint a szélütött, teljes súlyával a mankójára nehezedve, amely mélyen fúródott bele a földbe.

A sofőr hozta a fuvarlevelet, ceruzát nyomott a kezébe és ő írt. Gépiesen, nehézkes, szögletes betűket. A fuvarlevelet neki kell aláírni.

Végre elkészült vele. Ránézett a sofőrre, aki szinte menekülve ugrott be az autóba. Nagyot csapódott mögötte az ajtó.