Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - E. Fehér Pál: Az emlékirat és változásai

zolnia, hogy azoknak az éveknek logikáját megőrizze. Nem mesterkéltség ez, amint kimondva-kimondatlanul vélték, ellenkezőleg, a mesterségbeli biztonság növekedése, megszilárdulása. Most már maradéktalanul vállalhatja énjét szépprózájában is. A műkritikus joggal állapította meg róla: „Bernáth Aurél festészetünk egyik legnagyobb lírikusa; olyan művész, aki képeinek legkisebb motívumait is az átéléssel és a bensőséges meditációval alakítja a koncepció szerves részévé.“ Ez az Utak Pannóniából-ra vonatkoztatva is így van és nehezen képzelhetnénk el az író Bernáth Aurélnak fényesebb sikerét, hogy ezt sikerült megvalósítania.

Granasztói Pál életének egy megpróbáló szakaszában írta meg könyvét, a Vallomás és búcsút. A kitűnő városépítész egyszerre társ- talanná lesz elképzeléseivel, terveivel a másfajta, azóta már kiderült: téves esztétikai elveket hirdető építészetben. Az építészet pedig talán a legkollektívabb művészet, ahol magára hagyatva senki nem érvényesülhet. Granasztói rákényszerült a műfaj-cserére, mert az alkotás szükséges volt számára és az adott viszonyok között az írás volt a legintimebb műfaj, ahol egyénisége korlátozások nélkül érvényesülhetett. „íróvá lettemben is építésznek vallom magamat“ — írja könyvének utószavában és ez mintha ellentmondana tételünknek. Természetesen Granasztói a két művészet között ifjúkori tétovázásai ellenére: építész legyen, avagy író — nem mondhatott le igazi élet-közegéről, amely világ-képét elrendezte, fantáziájának teremtő lendületet adott, Granasztói minden mondandója a városteremtés művelete körül forog: a várost, mint magasabb materiális és szellemi közösséget érti, az antik urbs mintájára, amely nemcsak utcák, terek és házak kusza szövevénye, hanem magasabbrendű összetartozást jelképező fogalom ez. Granasztói az embert (önéletírásáról van szó: tehát önmagát és környezetét), mint a város, az urbs legfontosabb alkotóelemét, lelkét tekinti. Az elembertelenedés ellen küzd, mint építész — az embertelenség politikai és eszmei megnyilvánulásai ellen, mint író. A két világháború közötti és a felszabadulást közvetlenül követő évek Budapestjéről, illetve annak egy jelentős értelmiségi rétegéről így a leg- jobbakkal vetekedő körképet képes megrajzolni.

Vas István emlékezéseinek első részével (Elvesztett otthonok, 1945—1957) Radnóti Miklóssal együtt, a költő-társ nyomain haladván azt a bázist építette meg, amely a leszámolás körlete lehetett. Radnóti önéletírása, az Ikrek hava összegezés és építés, nem egyedül a gyermekkor, az ifjúság lezárása, hanem felkészülés az újabb és rettenetesebb borzalmak-' kai szembeni ellenállásra. Mintegy múltjának rettegéseivel vértezi fel magát az eljövendő útra, ahol nem védi „sem emlék, sem varázslat“. Vas István Elvesztett otthonok-ja ebben az értelmezésben nem lehet kizárólag egy nagy szerelem bizarr módon felépített története.

Érdekes ebből a szempontból, 1942-ből kelt verse, az Önelemzés, amely sok lényeges momentumra felhívja a figyelmünket:

Az önelemzés keskeny üregében itt heverek sanyarú ágyamon.

Bűnök parazsán forgok, a sötétben, s az alvilágról gyakran álmodom.

És visszanézek képek zavarára: hol lelhetnék lelkemnek csavarára, mely túlemel majd rút halálomon ?

Bekerítettek engem — hova futnék?

Ö jaj, ha egyszer emlékezni tudnék . ..

Az emlékezés önmagáért ? Nem. ez a szentimentális játék nem illik a korba és Vas művébe sem. A szerelemmel nemcsak az otthonok története fejeződik be, a tragikus záróakkord nemcsak a véletlen halál következménye. A költő társtalan marad a készülő végső felvonásban, vagy pontosabban: más társakra talál. Megegyezik e magatartás tartalma Radnótiéval, csak megvalósulása „puhább“, mondhatnánk kosztolányisabb. (Kosztolányi emlék-elmélete különben nem Vas Istvánnál kísért kizárólag, Bernáth és Granasztói sem mentes a hatásától. „Ne hidd, hogy az emlékek elhalványulnak. Ez nem igaz, — fejtegeti Kosztolányi egyik alkalmi cikkében. — Az emlékek örökké élnek, változatlanul. Csak a valóság halványul el, amely térben és időben van. Az megöregszik, elpusztul, megsemmisül, mivelünk együtt, kik ennek a valóságnak tünékeny részei vagyunk." A bergsoni filozófia átfogalmazása ez: az emlék szakadatlan jelenvalóságát hirdeti, mintegy hatalmát az egyéniségen.)

A Nehéz szerelem (A Kortárs 1961—1933. évfolyamaiban látott napvilágot) a régi szándék megvalósulása: „Nem egyenes vonalban írom meg életemet, hanem egyre táguló körökben. Az első kör az élet keretének, azaz környezetének története, azután következett volna a társadalom köre, a költészet köre..." A líra ihletében elkerülhetetlenül szubjektív: alanya és tükre egy személy. A Nehéz szerelem, amint az alcíme megjelöli, „a líra regénye“. Leszámolás ez is, de ez valahogyan belsőbb, önösebb érdekű leszámolás. Az Elvesztett otthonok számadása élet-szükséglet volt, mert lényeges mondanivalója nem egy életforma lezárásának elégikus hangvételű megidézése, hanem a társadalmi veszélyeztetettséggel szemben védekező, de támadó mozdulat.

Mondhatnánk műfaji kényszerűségnek az egész jelenséget, kijelenthetnénk, hogy az emlékirat inkább irodalmon kívüli egyéniségek műfaja lehet ma már. Az ilyen előlegezett végítéleteknek azonban nem sok hitele lehet, még akkor sem, ha pillanatnyilag valóban körülbelül ez a pontos diagnózis. Helyesebb, ha az emlék-irat-írók következetességét kérjük számon, minden vonatkozásban. Világnézetileg, művészetileg egyaránt, mert a csupán önmagának használó önboncolás nem érdekes a kívülálló számára, jóllehet hasznos az írójának ... E. Fehér Pál