Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - E. Fehér Pál: Az emlékirat és változásai

A folytonos és szükséges ön-kommentálás már eleve másodlagossá teszi az önéletírást más, egyértelműbben szépprózai műfajok mellett, ám ha e magyarázat magyarázkodásba csap át, az alkotás kívánatos egyensúlya bomlik fel. Az emlékirat nem regény, vagy elbeszélés, hősét mégis ábrázolnia és nem kimagyaráznia kell. „A műalkotások határtalanul magányosak — írta egyszer Rilke — és talán a kritika férkőzhet hozzájuk a legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket és lehet igazságos irántuk.“ Ez a jellegzetes rilkei megállapítás, noha sokan esküsznek rá és mottóként majd valamennyi emlékirat fölött szerepelhetne — végtelenül hazug. A sikerült mű sohasem magányos: a kritika tévedhet, az olvasó azonban, ha a jelenben nem, a jövőben bizonyosan társként szegődik a művek mellé. Az önimádat — mert emellett ügyvédkedett Rilke — még akkor sem jogos, ha az önkínzás álcájában jelentkezik: aki rászánta magát em. lékeinek megörökítésére, az kísérelje meg a tárgyilagosságot is. Arról nem is szólva, hogy az önimádat, vagy önkínzás torzít annyira, hogy a legelfogultabb kritika sem érhetné utói. És a deformálás veszélye annál nagyobb, minél közepesebb az emlékező személye és tehetsége. Rilkével, és az egész, mélységesen polgári mentalitású magánykultusszal szemben Kassák Lajosnak van igaza, aki az Egy ember életéről így nyilatkozott: „Nem magyarázni kívántam a világot, hanem olyan műveket kívántam alkotni, amelyek az én érzésemből és tudatomból születnek meg, reprezentálják emberi mivoltomat.“

Nem magyarázhatná az író, a művész önnön alkotását, nem védhetné meg a félreértésekkel szemben, nem tárhatná fel műhelyét ? Az író mindent megtehet, ha igazságos és művészetté izzítja tárgyát. Az emlékirat azonban ritkán igazságos, tehát a szerző is azonnal elveszti azt a jogát, hogy önmagának szolgáltasson igazságot. Thomas Mann egy izgalmasan tanulságos, bár a germán alaposságtól és egy bizonyos sznob zártságtól nem mindig mentes esszében tárta fel a Doktor Faustus keletkezését: hétköznapjainak „civil“ történéseit és a regénye világában töltött óráit. Az esszében sok a napló-motívum, amely olykor regényesíti az írás hűvösebb szerkezetét, mintha a Lőtte Weimarban átélő képessége támadna fel az íróban: idegen művésznek tekinti lényét, akinek szerepébe — akár korábban Goetheébe — beleképzelheti magát. Egészében viszont nem támaszt szépprózai igényeket olvasójában. Tanulmány ez a könyvecske az író munkamódszeréről, társadalmi helyzetéről, de nem életrajz. Vagy itt van a Martin du Gard-,,rejtély“ ... Miért írt „önéletrajzi és irodalmi emlékeket“ az a művész, aki a legkétségbeesettebben elzárkózott a nyilvánosság mindenfajta kíváncsisága elől és látszólag műveiben is kerülte az önéletrajzi vonásokat? „Elérni a hasonlóságot: ez az egyetlen mentsége annak, ha magunkról beszélünk“ — írta fel könyve elejére az axiómát.

Célja teljesen világos: még egyszer megélni az alkotás hajdani nagy izgalmait, beavatni az idegent a műhelybe, miután elárvult, egy soha-meg-nem-születő regény előmunkálatainak megmutatásával. Semmi nincs Martin du Gardnak ez utolsó művében a confessióból, ellenkezőleg hűvös és tárgyilagos — ő a Jean Baroisban „gyónt“, a Thibault-családban teremtette meg a maga külön világát. Magyarázhat tehát az író? Válaszoljunk a feltett kérdésre: ezt senki nem tilthatja meg neki, de akkor vállalja a kommentálás műfaji következményeit. Thomas Mann, Martin du Gard vállalta... Három önéletírás Bernáth Aurél, Granasztói Pál és Vas István írásai kínálják az alkalmat, hogy az önéletrajz metamorfózisát tettenérjük.

Bernáth, vagy Granasztói könyvét nyilván az úgynevezett művészéletrajzok között tartanánk számon, de ez az osztályozás kizárólag a látszatnak szólna. Az efféle osztályozás persze mindig mesterkélt volt, mert abban Rippl Rónainak van igaza: „Festő írjon a pemzlijé- vel! Elmondhat azzal minden mondanivalót.“ Valóban, a festő ecsetjével fejezi ki magát, amíg csak festő. Amíg elegendőnek érzi a képek és színek, a formák világát, mihelyt azonban feltámad benne a proteus-természet és írói mondanivalót érez ? Az ellenpróba igazol. Lermontov, aki annyi verset írt a Kaukázusról, amidőn úgy érezte, hogy tollának megjelenítő ereje „véges“, az ecsethez fordult és képekben vallott élményeiről. (Az a körülmény példánkban mellékes, hogy Lermontov végeredményben dilettáns festő volt, ilyen irányú működése legfeljebb történeti érdekkel bír.)

Bernáth Aurélról már az így éltünk Pannóniában megjelenése után elmondották, hogy milyen kitűnő író, aki festői látását átmenti az irodalomba, aki megragadó közvetlenséggel ábrázolja a század első éveinek vidéki életét. Az Utak Pannóniából, a Kor és Pálya címmel készülő önéletrajz második része, a harmadik kötetben a művész tanulmányait gyűjtötte össze, mintha megcsappantotta volna a lelkesedést: egyesek tárgyi tévedéseket kifogásoltak, mások a huszas évek művészeti mozgalmainak értékelésében polemizáltak. A legfőbb észrevétel azonban az volt, hogy Bernáth „túlságosan“ író lett, aki nem elégszik meg élményeinek felmondásával, hanem a kívánatosnál élénkebben érezteti az író hatalmát anyaga felett. Igaz, a két kötet különbözik egymástól. Az Így éltünk Pannóniában a dunántúli kisvárosok hangulatát őrzi és kevesen vannak, akik ilyen láttató képességgel érzékeltetik. Keszthely, a Balaton melletti világ, Kaposvár ugyanabba a körbe tartoznak

— a portrék, városok, vidékek és emberek portréi akkor még inkább öntudatlanul álltak össze egységgé. A második kötet időrendje és mozgalmasabb története szigorúbb kompozíciós rendre szorította Bernáth Aurélt: úgy kellett egymással párhuzamosan, időbelileg egymásután következő történésekben önmagát ábrá