Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Wurczel Gábor: Az éjjeli őr és a gólya
— Ám én nem fogom meg a drótot... Nem úgy mint te ... — Most szenvedsz, ugye... de én is szenvedtem, mégis itt vagyok... igaz, a tüdőmmel baj van, és hogy csak egy lábam van, de azért megvagyok. S látod, még n-jkem is hasznomat veszik az emberek, s neked is, mert itt maradsz velem ... meggyógyítalak. De ez titok! Nem kell senkinek tudni rólad, mert van ám köztünk rossz meg kapzsi ember is, utóbb elvennének tőlem. — Ha semmi jót se tettem volna egész életemben, csak ezt az egyet, akkor is azt mondanám: jól van Bicegő Balázs Péter, meggyógyítottál egy beteg gólyát, most már nyugodtan meghalhatsz. De én nem akarok meghalni... és elégni se akarok. Van még munkám... én vigyázok erre az épülő nagy hídra! — gondolta. Viselt, zsíros kabátja meg feszült a mellén, és szeme körbejárta az épülő hidat. — Még nappal is, pedig nem vagyok csősz ... Mert az építőmunkások más, sürgősebb hídon dolgoznak s ezt most félbehagyták. Mert szükségük van az embereknek a hidakra... az erős nagy hidakra. A kutya megzavarta gondolatait. Vad csaholásba kezdett, és kiszaladt a porszürke dülőútra. Mintha vezényszót ugatott volna, oly gyorsan állt talpra az öreg. A vasbeton gerenda, amelyen ült, csikorogva billent a hirtelen mozdulatra. Hatalmas teherkocsi tűnt fel az úton, porfelhő kísérte, mely mint valami csóva kavarogva, szétterpeszkedve egész a falu tornyáig szállt fel. Megjöttek a szállítók, s Bicegő Balázs akár egy hadvezér, öntudatosan kiállt az útra. A fuvarlevelet neki kell aláírni, és ezzel mindig egy kis baj van. Marsallbotként a mankót szorította a hónaalja alatt. Még hallotta az összeégett gólya hörgő lélegzetét, de aztán elnyomta azt a fékek és a féderek nyikorgása: az autó pár lépést csúszva, fekete guminyommal jelölve meg az utat. megállt. Bicegő Balázs nem látott semmit. Teljesen elvakította őt a füsttel és olajszaggal kevert por. — No atyus, meghoztuk a hidat, nyomta ki fejét a sofőr a lecsavart ablakon, közben a motor alapgázon berregett tovább. — Hova rakjuk? — kérdezte szelíden az alacsony, tömzsi rakodómunkás. A másik, a hosszú, egykedvűen szívta mellette a cigarettát, oda sem figyelt, csak bámult előre az ablaktörlő alatt. Az öreg egyet biccent, és megindult az autó előtt. A fuvarlevelet neki kell aláírni... „A gólyát majd meggyógyítom és felnevelem... biztos felnevelem.“ Közben a sofőr káromkodva szidta az^utat. Sok autó ment már el ezen, s azoknak kerekei mindig magukkal vittek egy-egy marék földet, be a városba, s ha ott meglátod a betonúton ezeket a kis kupacokat, ne finnyáskodj! Anyaföld az! — Ide — mutatta a helyet a parton. — De hol az írás ? — kérdezte hirtelen rikácsolva, és kicsit maga is megijedt az erős hangtól. — No ne hülyéskedj, öreg. — horkant fel erre a sofőr, és kiugrott az autóból. — Olyan hülye még nem vagyok, hogy a cég részére csináljak feketefuvart. Majd én fogok az igazgatónak lopni, lop az magának eleget — és felhúzott ínnyel felröhögött. Bekapcsolta az autórádiót, s a zene ütemére elügetett. A két szállítómunkás lomha mozdulattal nyitotta le a teherkocsi oldalát, gyorsan elugorva, mert az csörömpölve vágódott vissza a kőkemény kerekektől. Elfásult tagjaik nehezen melegedtek bele a munkába. A nehéz vasbeton gerendák nagyot puffanva hullottak a kiégett fűre, lódulva helyezkedtek el, mintha óriási halottak lettek volna. Az öreg éjjeliőr csak állt és nézte a munkásokat, gondolatai azonban a gólya körül keringtek.
