Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Vázlat Fábry Zoltán kritikai potréjához

szetszerűleg ugyanilyen konklúzióra jut a Fábry erkölcsi profilját vizsgáló Koncsol is, akinek a cikkében ez olvasható: „Szemlélete következetesen etikai megalapozottságú, az erkölcsöt állítja mércéül, minden bölcseleti, esztétikai és politikai kategória mellé, s fejet kell hajtanunk előtte, mert Fábry tiszta élete, erkölcsi hitele, egész példamutató közéleti szereplése ugyanezt példázza.“

A fábryi vox humánával kapcsolatban fel lehet és fel is kell vetni egy kérdést: milyen különbség van azok között a társadalmi eredők, motívumok között, amelyek a vox humánéban megtestesülő erkölcsi mérce elsődlegességét a fölszabadulás előtti kritikusnál, illetve most a Harmadvirágzás írójánál determinálták? Ebben a kérdésben egy másik kérdés is szervesen benne rejlik: mi különbség van a fölszabadulás előtti, illetve a mostani kritikus irodalomszemlélete és irodalomértékelése között ?

A kérdésre adandó válasz az első pillanatban egyszerűnek látszik, hiszen maga Fábry számtalanszor kinyilvánította, hogy — publicisztikai munkásságához hasonlóan — irodalmikritikai munkásságát is elsősorban és döntő mértékben a fasizmus, illetve a neofasizmus és atomimperializmus elleni preventív kiállás befolyásolja. Csakhogy a fasiszta veszélyre való riasztást a két világháború közötti időben világnézetileg heterogén és osztályok harcától feldúlt társadalomban és irodalomban gyakorolta. Ennek megfelelően riasztó hangja is élesebb, kíméletlenebb és türelmetlenebb volt. Az osztályharccal párosult vox humána esztétikai síkon nem bizonyult mindenkor biztos és helyes mércének, sokszor szektás túlzásokat eredményezett. Ha Fábry régi kritikai írásai között lapozunk, akkor az ehhez hasonló esetekre gyakran rábukkanunk. Legjellemzőbb példaként maga Fábry a Móricz Zsigmonddal kapcsolatos egykori szektás felfogását (lásd a könyv 74. oldalát!) vagy Földes Sándor túlértékelését hozza fel. („Tegnap volt Ady, utána jött Kassák és most van Földes Sándor.“)

A kapitalista társadalomban működő és a kapitalista társadalmat és a polgári irodalmat támadó régi kritikussal szemben a Harmadvirágzás írója már kezdettől fogva a szocializmus felé fejlődő társadalomban és irodalomban fejtette ki az álláspontját és hozta meg értékítéleteit. Ezekben az értékítéletekben azonban továbbra is a vox humána szerepel alapvető mércéül. Ha az okokat keressük, akkor először magának Fábrynak az okadatolását idézhetjük: „A német neofasizmus és a nyugati atomimperializmus jöttével és erősödésével haladéktalanul el kellett foglalnom a régi őrhelyet.“ Tegyük hozzá még az ő nevében: „és vissza kellett erősítenem a felelősségre riasztó és az emberségre figyelmeztető hangot“. És ez Fábry esetében nem is lehet másképpen! Nemrégiben Mexikóban nemzetközi filozófus-kongresszust tartottak, amelyen a mai kor és a mai kor emberének a problémáival foglalkoztak. A kongresszuson kialakult közös nézetek, álláspontok között egy fejbekólintó megállapítás is szerepel: „Az atomenergia feltalálásával az emberiség megteremtette az önmaga megsemmisítésének reális lehetőségét, és mindmáig nem létezik biztosíték a katasztrófa megakadályozására.“ Csoda-e hát az, hogy ilyen perspektívák mellett, az ember erkölcsének nullpontra való visszasüly- lyedése idején a kritikusok és esztétikusok is elsősorban az erkölcs hirdetőivé és védőivé lesznek!? Közülük különösen azok, akik a kritikusi munkásságot eredendően az erkölcsi elkötelezettség egyik megnyilvánulásaként gyakorolják, akik az ember szellemi ténykedéseiben az ábeli lélek megnyilatkozását keresik és követelik?!

Annak, hogy a vox humána Fábry kritikai munkásságában a fölszabadulás után is elsődleges mérceként érvényesül, a most mondottakon kívül más, közelebb eső okai is vannak. Egyik ok: a szlovákiai magyarságnak a fölszabadulás tényével tragikus ellentétben álló négyéves jogfosztottsága. A másik ok: a szocialista fejlődésnek az 50-es években beálló deformá- lódása, a proletárdiktatúrának személyi kultusszá való torzulása, a törvénytelenségek elharapód'zása, a dogmatizmus és sematizmus eluralkodása. Az első ok ellen Fábry aktívan fellépett, de hősies tiltakozása, nagyerejű vétója: A vádlott megszólal című röpirata az akkori körülmények között eleve indexre került. A másik ok ellen már csak a passzív rezisztencia bizonyos fajtáját s a vox humánénak az abszolutizálását választhatta. Emlékezzünk csak vissza: politikusok, irodalompolitikusok, szerkesztők részéről hányszor hallottuk a rosszaló kijelentéseket Fábry politikai tartózkodásáról, fenntartásairól, „öncélú humanizmusáról“, „érthetetlen elégedetlenségéről“. Tudtunk arról, hogy a kiadóban és a szerkesztőségekben a régi és új írásait felháborítóan dogmatikus módszerrel nyirbálják, visz- szautasítják, sőt „pozitívan“ beléjük javítanak. Mindenről tudtunk és olykor-olykor a nemtetszésünket is kifejeztük, és az irodalmi élet kulisszái mögött tiltakoztunk is a Fábryval szemben elkövetett tiszteletlenségek ellen. Ezekkel a csendes kiáltásainkkal szemben nagyonis hangosra sikerült az a revízió, amelynek 1959-ben(!) az írószövetség magyar csoportjának taggyűlésén a fábryi vox humánát vetették alá rásütve többek között az időszerűtlenség, konzervativizmus és öncélúság bélyegét. Abban a folytatásos tanulmányban, amelyet Fábry Antisematizmus címen jelenleg a Hétben ír, a rá jellemző megbocsátással néz vissza a vox humánénak erre „az emlékezetes szlovákiai magyar perére, a sematizmus egyik utócsatározására“, s annak ellenére, hogy annak idején nagyon is lesújtotta őt ez a támadás, most nagylelkűen „csínynek“ nevezi azt. Nem nevezi és nem is nevezheti azonban csínynek a személyi kultuszt, a dogmatizmust és irodalmi velejárójukat, vetületűket, a sematizmust. Mikor ezekről beszél, ezeket elemzi, akkor a kényszerű hallgatásban felhalmozódott elkeseredettség és a szocializmus tiszta