Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Vázlat Fábry Zoltán kritikai potréjához

ságának féltése szinte a próféták szent dühére és átkaira emlékeztető hangot invokál nála.

Amint azt a Hétben folyt vita résztvevői és a Harmadvirágzás hazai értékelői is már megállapították és hangsúlyozták, Fábry nem most, post festa beszél először a sematizmusról. A Hét számára íródó nagy tanulmányának az elején ő maga is visszamutat arra a „sematizmus elleni kritikai permanenciára“, amely a fölszabadulás után írt tanulmányaiban és cikkeiben kezdettől fogva és kiélezetten hangsúlyos formában nyilatkozott meg. Joggal jelenti ki: „Én már régen elmondottam mindazt, amit körülményeink között e témakörről el lehetett mondani. E napokban jelent meg

— és soha jobbkor — a Harmadvirágzás, mely könyvvé összegezve, a szétszórtakat egybegyűjtve szól mostani irodalmunk első tíz évéről ... Olvassátok mai figyelemmel a tegnapi írásokat, melyekhez nem lehet hozzá tenni semmit, és amelyekből alig kell elvenni valamit.“1) Nem a kritikusban volt tehát a hiba, hanem a sematizmusban elmarasztalt írókban, akik — a sematizmust sugalmazó és preferáló akkori irodalompolitikai atmoszférában — a tényfeltáró és prevenciót alkalmazó elemzésekre az okulás helyett sértődöttséggel reagáltak. Mács József az új Fábry-könyvről írt méltatásában (Harmadvirágzás, Üj Ifjúság, 1963. X/29) a mondottakkal kapcsolatban ezt írja: „Nem titok, hogy különösen a Kevesebb verset, több költészetet című tanulmánya — Dénes, Gyurcsó és Veres versköteteiről van szó — vihart keltett berkeinkben. Felszisszentünk, szitkozódtunk és támadtunk, ahelyett, hogy önmagunkat, lehetőségünket felmérőn elgondolkoztunk s idejekorán okultunk volna. Nálunk a sematizmus, a könnyítés elleni harc ötvenöttel kezdődött, és nem Fábry hibája, hogy a harc még mindig égetően időszerű.“ Mit kell még hozzá tenni ehhez a találó megállapításhoz, kollektív érvényű önkritikához. Egyrészt azt, ami a sorok között benne is van: a vox humána elleni emlékezetes hadjáratban az íróink érzékenysége, kritikátlan „közfelháborodása“ nagymértékben közrejátszott. (így van ez, annak ellenére, „hogy e csínyhez — Fábry találó rámutatásának megfelelően — egy sematizmus-mentes költőegyéniség adta oda a nevét, szavát és hitelét.“) Másrészt azt kell még megjegyezni, hogy Fábry sematizmus elleni prevenciója nem 1955-ben, hanem 1953— 54-ben, a Harmadvirágzás című első nagy összefoglaló és felmérő tanulmány megírásával kezdődött meg. Fábry nevelő tapintatára jellemző, hogy a sematizmus jelentkezését, jelenlétét először nem a tapasztalatlan, induló íróknál érte tetten, hanem a már jelentős művészi gyakorlattal rendelkező veteránoknál, az „indulás és indítás érdemében“ joggal kiemelt Egrinél és Szabó Bélánál. (Lásd a tanulmány megfelelő helyeit!) Az új könyv tizennégy tanulmánya között egy sincs, amelyben a sematizmus elleni prevenció — a szükségnek megfelelő nevelő célzattal vagy kritikai éllel — ne kapott volna helyet. Fábry a

sematizmus általános kórképét rajzolgatva és a legíőbb bacilustermő gócokat és a fertőzésre legérzékenyebb helyeket feltárva, találóan világított rá a „mi“ sematizmusunk sajátos tényezőire, eredőire is. A Hétben kibontakozó új tanulmányban most ehhez, a mozaikokból egésszé formálódott általános és konkrét érvényű képhez rajzolja oda a filozófiai és politikai hátteret. (Erre — mint tudjuk — a Harmadvirágzás tanulmányainak írásakor nem volt meg a módja.)

Persze az új könyv tanulmányainak, kritikáinak kiemelkedő értékét nemcsak a sematizmus elleni kiállásuk, a sematizmussal szemben kezdettől alkalmazott kritikai prevenciójuk jelenti. A könyv írásai között több olyan nagy lélegzetű s nagy formátumú tanulmány van, amelyeket a jövő irodalomtörténete minden bizonnyal az itteni új magyar irodalomkritika, irodalomtörténet és esztétika alapjaiként, sarkalatos pilléreiként fog majd számontartani. A Harmadvirágzás és Kevesebb verset, több költészetet című tanulmányoknak például a fölszabadulás után kibontakozó irodalmunkra, a kibontakozási körülmények mikéntjére és hatására nézve általános forrásértékük van. Ez a forrásérték az első tanulmányban — a frappáns és átható visszatekintés révén — a fölszabadulás előtti fejlődésre is kiterjed. Fábry mély társadalomtörténeti alapvetéssel jelöli ki és indokolja meg itt a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének korszakhatárait (1918—1938; 1938—1948; 1948—...), megadva ezzel az irodalomtörténeti feldolgozáshoz szükséges kiindulási és felmérési alapokat. A két tanulmány az 1948—54 közötti kezdő évek irodalmáról, az új irodalom nyitányáról meny- nyiségi és minőségi értelemben egyaránt kimerítő képet adott, s ezzel lerakta az új szakasz irodalomkritikájának alapjait és nagyhatású ösztönző példát nyújtott a kritika művelésére. Amint azt már többször és többen leszögeztük: az új indulás kezdő éveinek kritikai felmérését és értékelését Fábry rendkívül konstruktív módon, fokozott nevelő és segítő készséggel végezte el. Erre a pedagógiai hozzáállásra az általános művészi tapasztalatlansággal jellemezhető helyzetben föltétlenül szükség volt.

A Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című tanulmányokban és a közöttük és utánuk sorrendben következő öt kisebb tanulmányban, illetve alkalmi kritikákban a filológus módon rendszerező és értékelő, a pedagógiai beállítottságú és konstruktivitású kritikus van túlsúlyban. Sokan csak ezt az egyszerűbb és egyneműbb árnyalatot szeretik, kívánják és értékelik a kritikus Fábryból, pedig ez csak szükségparancsolta és helyzetengedte átmeneti önredukálás, leegyszerűsödés volt nála. (Üj irodalmunknak a semmiből való nekiindulása, nekiindítása, feltétlenül az ilyen „tiszta“, egyszerű és konstruktív kritikát követelte meg, és ezt az antifasiszta harc átmeneti szünetelése lehetővé is tette Fábry számára.) A kötet többi tanulmányában: az