Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Vázlat Fábry Zoltán kritikai potréjához

1931 óta sorsfordító eseményekben gazdag évtizedek zajlottak le: A Duna-táji népek szabadok lettek. De Fučík szavai ma sem vesztették el érvényüket, sőt bizonyos vonatkozásban talán még fokozottabb mértékben érvényesek, mint tegnap.

Igen! Még szorosabbra kell fűznünk kapcsolatainkat egymással és egyre többet kell tanulnunk egymástól.

Budapest, 1963 nyarán.

Sándor László

Vázlat Fábry Zoltán kritikai portréjához

Fábry Zoltán új könyvét, az 1954—62 között írt kritikáit tartalmazó Harmadvirágzást (Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963) az eddig megjelent hazai és magyarországi méltatások az egész magyar irodalom és nyelvterület jelentős eseményeként kommentálják. A Kortárs szerkesztősége a folyóirat novemberi számában bevezetett „Mi a véleménye?“ című rovatban három jelentős írót szólaltat meg Fábry munkásságáról és új művéről. A különböző égtájakat képviselő három írónak. Balogh Edgárnak, Illyés Gyulának és Juraj Špitzernek rövid s alkalmi értékelése természetesen nem ad (és nem adhat) teljes képet, teljes felmérést a kritikus Fábryról, de munkásságában megtalálja és kiemeli azokat a sarkalatos szempontokat, amelyekből majd a szükséges és kívánt portré megrajzolásánál is kiindulni lehet. A Sarló egykori vezetője, a kolozsvári tudományegyetem magyar tanszékének professzora, Balogh Edgár azt a kritikust emeli ki Fábryban, aki a kisebbségi vidék provincializmussal veszélyeztetett mélyéről az élő nemzetközi kölcsönösséget, a nagy összefüggések világhangját hallatja: „A Harmadvirágzás szerzője helyi anyagból általános törvényeket elemez ki. Akikről ír, talán csak pillanatnyi értékkel jelentkeztek, a stószi axiómák azonban nem múló, nem helyi s még csak nem is kisebbségi érvényűek.“ A jelenlegi magyar irodalom legkiemelkedőbb képviselőjében, Illyés Gyulában, Fábry könyve bűntudatot ébreszt. Bűntudatot egy „nem derűs képet“ nyújtó kis testvérirodalom és annak hősies erőfeszítést kifejtő irányítója és dokumentálója iránt: „Fábry könyve nem közönséges hatású. Ránk pirít, megszégyenít. Olvasói, anyanyelvi területünk egyik jelentős — valamikor Kazinczy-, Bacsányi-vezette — fertályáról ad képet. Ez előtt nem azért sütjük le szemünk, mert amit ábrázol, fájdalmas. Azért, mert nem gondoltunk rá, mert rossz pásztorai voltunk testvéreinknek: mert magunkba engedtük a mulasztást, megfeledkeztünk a föladatainkról. Az íróírói, az emberiről.“ Az ismert szlovák kritikus, Juraj Špitzer, akit már szlovák fábryológusnak is nevezhetünk, Fábry munkásságában, termékeny életében a híd és pillér szerepet emeli ki: „Nacionalista szenvedélyek ellenére, nemzetiségi ellentmondásoktól körülvéve, a történelmi helyzet ismeretének magaslatán látott mindent, ami összeköt, vitázott mindennel, ami szétválaszt. A földhözragadt nacionalista szemlélet ellenében és mindennel szembeszállva, ami történelmi ítéletünket és a jelenre vonatkozó ítéletünket elhomályosíthatná — szenvedélyét cikkekbe, tanulmányokba és könyvekbe sűrítette, amelyek hidat, pillért jelentenek a Duna két partján élő népek kultúrája között.“

Azt a kritikusi portrét, amelyhez a Kortárs által megszólaltatott neves és értő írók értékes kiindulási szempontokat szolgáltattak, természetesen egy — még igen részletes — recenzió keretében sem lehet megrajzolni. A recenzens a könyvről és a könyv eddigi visszhangjáról való tájékoztatáson túl, illetve azon keresztül csak arra vállalkozhat, hogy Fábry Zoltán kritikusi portréjának leendő megformálásához további szempontokat és adalékokat nyújt, s nagy vonalakban újabb vonásokat vázol feL Ebben a törekvésében támaszkodni tud már azokra a hazai értékelésekre is, amelyek a Harmadvirágzás-ról eddig, ennek a recenziónak a megírásáig megjelentek, és amelyeket az olvasóközönségünk nagyrésze már feltehetően ismer.

Koncsol László az Üj Szó november 2-iki számában megjelent cikkében (A műveltség őrhelyén) behatóan elemzi azt a töretlenségé- ben példamutató és párját ritkító erkölcsi elkötelezettséget, amelyet Fábry emberi és írói magatartásában és munkásságában a vox hu- mána, a szocialista humanizmus elve és törvénye testesít meg. Mint tudjuk: a vox humána az első világháború személyes élményének és Ady háborúellenes költészetének a hatására vált Fábry megoldást s kiútat kereső eszméjévé; ezt az eszmét aztán az anti- fasizmussal való azonosulás kategorikus imperatívuszként ható erkölcsi és művészi életelvvé szilárdította. Abban az utószóban, amelyet Fábry előző kötetéhez (Emberek az embertelenségben, 1962) készítettem, többek között ezt írtam: „A vox humána, a humánum melletti elkötelezettség az ő írói magatartásában és a tőle megkövetelt írói-művészi magatartásban és alkotómunkában egyaránt a főkövetelményt jelenti; olyan elsődleges princípiumot, amely minden más követelményt — az esztétikait is:

— megelőz s jelentőségben fölülmúl.“ Termé