Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek
gondol ránk, ennyi az egész. Kedvesem, alszol már? Én mégis megcsókollak. Tudd meg, a kedvesem vagy, bár tudom, hogy elmégy. Éppen azért. Jacquelin nővér azt mondta... De én tanítani fogok — pici gyermekeket az iskolában. Te is, kedvesem. Csókolj meg. De tudd, franciául nem úgy mondják, hogy csókolj meg, hanem úgy, hogy ölelj meg. — Már megint Jacquelin nővér ... — Te tuskó! Hiszen te elaludtál! Valóban aludtál? Mi le se húnytuk a szemünket. Mindent, mindent elmondtunk egymásnak. Milyen ostobák voltunk! Mauricette, szegénykém, egyetlenem, szereti azt a szőke bajuszos ügyvédet és nagyon fél. Tudod-e, Bertalan, mitől fél? Attól, hogy egy nap édes mindegy lesz neki, s valaki mást csíp föl, mert az ügyvédet már látni sem akarja. Azt ígérte, hogy most karácsonykor bemutatja őt a nénjeinek. Milyen gyáva! És milyen számító! Ezt is megmondtam Mau- ricette-nek. Gyáva és számító. Hadd faképnél! Ne félj, drágám. Én szeretem ezt a fiút, bár ez egyáltalán, de egyáltalán nem okos dolog. Ügy, most már megengedem, nézzen rám. Nem? De buta! Már régóta nem kell tettetnie magát, hogy nem veszi észre, hogy csak ing van rajtam. Befejeztem. S mondja, kedves Jarmila, valóban olyan történetet hallott, amilyet szeretett volna? Rendkívüli történet volt, vagy egészen mindennapi? Ha sálat akarok venni, azt szeretném, hogy hosszú legyen és színes, magasan állam alá csavarva akarom hordani. Minderre már nem is gondolok, de... Érzelmeim, félelmeim és reményeim már régen elmúltak, de gondolkodásom és érzéseim mikéntje rám maradt abból az időszakból — úgy vagyok vele, mint az a bizonyos félkezű ember, aki folyvást érzi amputált kezét. Ha hotelszobákban hálok meg, s belefülelek az üres csöndbe, mintha őt hallgatnám. Csodálkozom és nem tudok betelni a csodálattal, hogy ilyen asszonyok is vannak a világon. Azóta szeretem a pályaudvarok csarnokait, a repülőterek kifutópályáit. Azóta figyelmesen és megértőén tekintek az asszonyokra. Azóta érzem ezt a nagy, de megbékélt ürességet. Ennyi, ez az én vigasztalódá- som, olykor verseket olvasok, máskor rokonszenves asszonyoknak udvarolok. Föltűnés és tolakodás nélkül meg akarom győzni őket arról, hogy igenis létezik nagy szerelem — még a házasok között is. Danielia jelenlétét érzem e furcsa kedvtelésemben is, mely egyszer talán balul végződik számomra: ünnepélyes pillanatokban szeretek így üldögélni, mint most, ezen a teraszon, fonatos karszéken és magam elé bámulni. Nézni a tengert, a teliholdat és a tarajos hullámokat... BÁBI TIBOR fordítása
