Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya

A lányát nem is, a pulit sajnálgatta, hűséges fekete kutyáját, aki ha megiramodott a tűző napon, mintha árnyék futott volna végig a dombokon.

— Kutyus, kutyus, neked meg kellett halni — beszélt magában. — Ez volt a te utolsó napod a sors könyvében. Sajnállak, de mást nem csinálhattam. Aki mindent tud, annak meg kell halni!

Aztán később:

— Nekem is meg kellett tennem, amit tettem. Az ember nem kerülheti ki sorsát. Nekem talán házasságom napján lett bejegyezve ez a mai nap a mostohalányommal. Te jártál jobban puli. Neked örökre véged. Én meg itt vagyok rettegésben.

Nyílt az ajtó, roppant a sarkvasa, a pásztor rémülten felült. Azt hitte, csendőrök nyomultak be a házába. Aztán megnyugodott, hogy csak Mari volt. Visszadőlt a párnájára.

A lány nem gyújtott villanyt. Levetkőzött és bebújt a helyére. Anyja már régen aludt, csak ők nem szenderültek el ketten: az apa és a mostohalánya.

Reggel jobb hangulatban ébredt. A fény, a harmat, az ébredő falu felejtette vele tegnapi gondját.

Pattogott az ostorával, terelte kifelé az állatokat. Senkinek sem tűnt fel, hogy a puli nem ugrál a sarkában.

Az emberek, a kapukban gyülekezők, akik a gazda utasítására vártak, jókedvűen szóltak hozzá.

— Hajtasz, Pista, hajtasz?

— Hajtok.

— Esőköpenyt vigyél, mert borul alulról.

— Itt van a táskámban.

A korcsmánál járt, amikor megkérdezte valaki:

— Hát a kutyád?

— Elkószált — felelte nyugalmat parancsolva magának és megtörölte a homlokát.

Meggondolkoztatta a kutya. Talán nem is kellett volna elnémítani. Árulója lehet! Az sem kellemes, ha reggelente meg érdeklődik, hogy:

— No előkerült már?

Kicsit ingerülten, paprikásán ballagott a csorda után és lehajtott fővel, hogy ne vegyen észre senkit és őt se vegye észre senki. A templomnál azonban rátülkölt a tejesautó, terelnie kellett oldalra az állatokat.

Ekkor emelte fel a tekintetét és megborzongott. Távolabb, a parókia előtt a

kapuban ácsorgott a pap. Nem bánta volna, ha mozdulatlanságba dermed a csorda.

Odalesett megint és úgy mintha a kerteket nézegetné. A pap nem mozdult. Várt. Fekete, fényfoltos kabátban, fehér manzset- tás ingben. Tudna a tettéről? Elmondta volna neki Mari? Meggyónta a bűnét?

Feltehető, hogy eljártatta a száját. Hiába tiltja, csak megy és beül a gyóntatószékbe, egyetlen miséről nem marad el, már szóvá is tették nem egyszer a tanácsülésen, hogy nem az apja nevelése a kislány.

Pár lépés volt még a pap, oldalt hajtotta a fejét s neki szorult a torka. Nem ment volna le rajta sem víz, sem pálinka. És milyen gyanúsan nézett rá és mennyi szemrehányással a tekintetében.

Tudja, biztosan tudja, mi történt tegnap.

Hallotta, pedig a papnak zárva volt a szája.

— így jár, aki megtagadja az istent. Az Ür büntetését senki nem kerülheti el. Megkapja előbb vagy utóbb mindenki a magáét.

Aztán kábultan, megsemmisülten egészen mást hallott.

— Jó reggelt, számadó úr! Nem szép magától, bizony nem szép ...

— Mi, tisztelendő úr? — csuklott a hangja.

— Hát hogy ezt megtette.

— Nem igaz, semmi sem igaz -- pattant ki belőle ösztönösen a védekezés.

— Megígérte, hogy megnézi a tehénkémet.

— Holnap este ott leszek — könnyebbült meg s verte maga előtt az állatokat. — Holnap biztosan ott leszek! — kiabálta vissza s a pap fejét csóválva ment be és megállapította, hogy a pásztor megint beszívott.

Kajla Pista meg bosszúsan forgatta fejében Mari gyónásának a lehetőségét.

Lehasalt a tetőn, rágta mérgesen a fűszálakat, lüktetett halántékán az ér. Elkönyvelte magában, hogy a lány este a papnál járt. Megvallott mindent. S ha ez igaz, akkor az ő szép, békés, nyugodalmas életének vége.

Jön a titkár, jön a bírósági idézés, aztán a tárgyalás zárt falak között vagy a széles nyilvánosság bevonásával s neki felelnie kell a tettéért.

Látta maga előtt feketében a bírákat, érezte talpa alatt a súlyos szőnyegeket és hallotta az állandóan ismétlődő kérdést.

— Miért tette ?