Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya

Lehajtott fővel, megtörten állt az ítélő- szék előtt, kivárva, halogatva a feleletet, mert nem tudott mit mondani. Elfogadható ok, hogy a felesége már nem olyan, mint volt? Elfogadható, megérthető, de nem jelenti azt, hogy az apa a lányát követelje.

Képtelen volt fekve maradni a tetőn, talpraugrott és botját karjába fűzve sétált a legelőn, rugdosta a bogáncsokat, taposta a vadvirágokat.

Ment, ment céltalanul, rá sem nézett az állatokra.

A másik dombon ismét leült, teljesen kimerítette a félelem okozta tépelődés. Megpihenhetett volna, gyönyörű onnan a kilátás, amott egy szakadék, kristálytiszta vizű forrással az aljában, arrább a Gyilkos nevű erecske, amely hol eltűnik, hol megmutatja magát kanyarogva.

Nem érdekelte különösebben a vidék, gondjával-bajával volt elfoglalva.

— Minden ember követ el hibát — gondolta. — Az egyik ilyet, a másik olyat. S nem mind tudódik ki. Elfelejtődik, elte- metődik örökre. Szatócs Pali bácsi embert ölt. Kerülő volt az állami erdőben és megölt egy embert. Azt hitte, sok pénz van nála, vásárról jött szegény, fejszével csapta szét a fejét. Emlékszik jól az esetre, rémülten szaladt a tett helyére, az erdő alá. Az áldozat feküdt a vérében, sötét üreg tátongott a szájában. Hiába nyomoztak a csendőrök, hiába vallatták, gyanúsították a kerülőt is, a gyilkos neve nem tudódott ki. Szatócs Pál a halottas ágyán vallotta meg nagy bűnét, a felesége se tudott a dologról.

— Én öltem meg azt az embert — mondta utolsó perceiben és meghalt. — Lám, titokkal nem lehet az élettől megválni.

De hát ilyen-e az ő titka? És titok-e egyáltalán? A pap gyanúsan nézett rá, lehet, hogy Mari meggyónt.

Elővette zsebóráját, tizenkettőn pihent a mutatója, visszament a tetőre. Már jött fel a hegyre Mari. Kezében az ételhordóval. Lehajtott fejjel, szégyenlősen jött, minha soha nem akarna a világra nézni.

— Most kell intézkedni, hogy a lány örökre megtartsa titkát — határozta el a pillanat századrészében.

Mari izzadtan, mellére, combjára tapadó világoskék blúzban felért a tetőre és nem köszöntötte a mostohaapját.

— Itt van az ebéd — dobta le az ételhordót és futott lefelé a meredeken.

Száz méternyi távolságban állt meg.

— Gyere ide — parancsolta a pásztor.

— Jó itt nekem — felelte a lány.

Mérgében földhözvágta az ételhordót, a

leves kiömlött belőle.

— Gyere ide, ha mondom.

— Azt hiszi, úgy bánhat velem, mint az ágyasával? — nyelvelt Mari.

— Beszélni akarok veled.

— Mondhatja, innen is hallom.

— Tudni akarom, hol voltál este?

— Semmi köze hozzá.

— Ha nem mondod meg, innen élve nem mégy haza.

— Tessék, itt vagyok, agyonüthet. Csinálhat velem, amit akar, mindegy nekem

— sírta el magát újból.

A pásztor közelebb lépett hozzá.

— Gyónni voltál a papnál?

— Azt is megtehettem.

— Ne beszélj így — forrt a düh benne és forgatta a botját.

A lány meghökkent. Megváltoztatta magatartását.

— Nem gyóntam. Nem voltam a papnál. A barátnőmnél voltam. Megy dolgozni a Szvitbe. A Tátra alá. Délután megy busszal.

A pásztor esze villámgyorsan váltott. Körvonalazódott benne a nagy lehetőség a kibúvóra, a menekülésre. Ha most okos lesz, megszabadulhat kínos helyzetéből. Hevesebben dobogott a szíve, amint leeresztette a botját.

— S neked nem lenne kedved?

— Minek mennék én oda?

— Dolgoznál, pénzt keresnél, a legszebb ruhákban járnál, én is küldenék pénzt minden hónapban, ha elmennél. Elvégezted az iskolát, senki nem állhat az utadba — adta szaporán a tanácsot. Ha két ember fuldokol, mindegyik a maga bőrét menti, a másikat veszni hagyja.

— Nincs kedvem — mondta a lány.

— Mit akarsz itthon? Beszélni, árulkodni, apádat becsukatni? — dörgött a hangja, egészen beborította a Mari arcát.

— Apámat ? Azt hittem, apám, oszt semmi.

A pásztornak valami rettenetes, valami félelmes bújkált a tekintetében.

— Ha semmid vagyok, a házamban sincs többé helyed. Akarom, hogy elmenj!

— Nem megyek el.

— Ha nem mégy, kiverlek, mint egy kutyát. És ha szólsz anyádnak, mér mégy, kiirtom a családot. Én szégyent nem akarok a fejemre. Érted?

Egészen közel ment a lányhoz, már a kezével is elérhette.