Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya

Felhajtotta a maradék pálinkát és ez még jobban fokozta félelmét. Agyában mintha megpattant volna valami: nem tudott uralkodni magán. Gyerekes naívsággal iparkodott eltüntetni a nyomokat. Azonban hiába vizsgálgatta a legelő lepedőnyi helyét, ahol dulakodott Marival, nem talált nyomravezetőt.

Körülnézett a tetőről, a fák koronáját fogta be pillantásába, de nem látott senkit, nem tapasztalt semmi gyanúsat. Már-már befejezte óvatos terepszemléjét, amikor észrevette a pulit, hűséges kutyáját.

Ült a farkán lihegve, nyelvét kiöltve s pislogott szokatlanul viselkedő gazdájára. Percekig farkasszemet néztek. És közben a pásztorban úgy nőtt a félelem, mint dagály idején a tenger.

Belehasított a gondolat.

A puli a tanú. A puli itt hasalt nem messze. Hiába kergette el, visszakódorgott a szemtelen. Látott mindent. Árulója lehet. Meg kell dögleni a pulinak. El kell ásni egy gödörben, hogy hírmondója se legyen.

Magához édesgette a kutyát. Ám a puli mintha megérezte volna a ráleselkedő veszedelmet, csak nagyon óvatosan közelített.

— Gyere, ne félj, nem bántalak — szelídítette lelkiegyensúlyából kibillenve.

A puli ugrálva, hízelegve simult a lábához.

Szíjostort kötött a nyakára és a legközelebbi magános fához vezette. Odakötötte a törzshöz s hiába rimánkodott vinnyogva a puli, hiába jajveszékelt, végképp nem értve gazdája kegyetlen szándékát, kiverte belőle a lelket.

Bekaparta egy gödörbe.

De így sem nyugodott meg. Az állatok láthatták, mit csinált lányával ebéd után, azok is árulói lehetnek, azokat is egytől egyig agyon kéne verni. Ettől a gondolattól azonban már megrettent.

Vadsággal a tekintetében hajtotta a csordát, ütötte-verte ostorával a lustábját s úgy terelt dombról le, dombra fel, mintha a világ végét vette volna célba.

Aztán estefelé a tetőn, pontosan azon a helyen, ahol erőszakot vett a lányán, súlyos terhével megállt. Reszketett a lába a fáradtságtól. Már nem bírta tovább, vigasztalni kezdte magát, enyhíteni cselekedetét.

— Nincs miért rettegnem — gondolta. — Nem öltem, nem raboltam. A lányságától szabadítottam meg valakit, akit én neveltem, ennyi az egész.

Este ólomlábakon terelt, mintha soha nem akart volna a faluba érni. A csorda előtt haladt s ahányat lépett, annyiszor vett fontolóra mindent. Mit csinál, ha a felesége jajveszékelve, a haját tépve fogadja— Mit tettél, gazember?

Támadólag lép fel, az biztos. Bajban soha nem jó a védekezés. Fejéhez ver az asz- szonynak mindent. Egyszer egy csendőrnek kellette magát, másszor a kerülőnek. S ha nem is feküdt le nekik, a szándék megvolt benne.

Hát ő ne szóljon. Fogja be a száját. Megkívánta a mostohalányát, nem tehet róla, hogy vér feszül az ereiben s nem víz.

A faluban köszönt mindenkinek, de anélkül, hogy látta volna is a mellette elhaladókat. Az asszonyok tejeskannával siettek vissza a boltból, ahol a kapuban csoportosultak, az utcai lámpák fényében beszélgettek.

Mikor belépett az udvarába és betaszította az ajtót, torkában ugrált a szíve. Vadul széjjelnézett, de Marit nem találta egyik sarokban sem.

Világgá ment volna szégyenében? De hiszen akkor az anyja nem így fogadná.

— Mari hol van? — roskadt le egy székre.

— Mit akarsz vele? — fürkészte arcát a felesége s ő nem merte felemelni a tekintetét.

— Csak kérdezem, hol van?

— Nem láttam még déltől.

Mintha mázsás követ hengerítettek volna le róla. Egyszerre megkönnyebbült. Be- hörpölte a bablevest és lefeküdt.

— Mogorva vagy, szótlan, megbántottak?

— állt a konyha közepén kibontott hajjal, mezitláb, ingben a felesége.

— Nem.

— Mi bajod? — leste titokban az ura arcát, az asszonyok megérzik a veszedelmet.

— Fáradt vagyok. Rettenetesen fáradt.

— Sokat mentél?

— Amennyit szoktam.

— Pihenj, ha fáradt vagy. Jó éjszakát — mondta a felesége és a tálba bámulva elmosta az edényeket.

A pásztor azonban csak színlelte az alvást. Mellén a mázsás teherrel forgolódott hosszan. Már az asszony is lefeküdt s ö még mindig gondolkozott. Ott kalandozott a legelőn, ahol Marit megerőszakolta.