Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya
Járta a legelőt, figyelte a nap járását, a döngicsélő darazsakat, a csivitelő madárrajokat. Farigcsálni sem farigcsált mint régebben. Legtöbbször kifeküdt a tetőre és nézte a völgyben futkározó traktorokat, a műúton suhanó gépkocsikat és a terv szerint épülő falurészt, amelynek létrehozásában neki is része van. Marin járt az esze, a mostohalányán, nem tudta megérteni az elhidegülését. Egyre ott motoszkált a fejében, amit az igazgató és a felesége mondott, hogy minden lány így van ezzel, ilyen korban szégyellős még az anyja előtt is, de ez nem jelentett számára vigaszt. > Neheztelt Marira, ha másért nem, hát azért, hogy nem törlészkedik hozzá, pedig most örvendeztetné meg igazán, ha hozzá simulna, vagy a térdére ülne. Megizzadt a gondolattól, zavarban volt. És mogorvább lett egy árnyalattal. Annyira elveszítette a kedvét, hogy csak szomorkodott esténként, nem ment sehová, elhanyagolta a korcsmát, a szomszédokat. A tanácsüléseken jelent meg hetente egyszer. Ilyen tanácskozó, cigarettafüstös összejöveteleken nem is hagyta megjegyzés nélkül különös viselkedését az úpori udvar vezetője, Szopra elvtárs. Kövér ember, ha nevet, reng az arcán a hús, a pocakja meg úgy ugrál le s fel, mint a fújtató. Alig várta, hogy a legfontosabb napirendi pontot megtárgyalják, a terv szerinti építkezés folyamatosságának biztosítását, odafordult a pásztorhoz. — Te Pista, hallod-e? — No. — Nem jársz sehová! — Nincs kedvem. — Köt valami a házhoz. — Mi kötne? — Hát az a szép nagy jány. Én is azt tenném a helyedben. Vigyáznék rá! — Marha — ütötte el nevetve a tréfát, de úgy, hogy kesernyés íz maradt a szájában. — No csak hallgass! Ha nekem ilyen szép nagy mostoha jányom lenne, én se járnék sehová... Kezetfogtak a tanácsháza előtt és szórakozottan, elmélázva kódorgott haza. Mint a megvert kutya. Vakkantott a nyájas, kedves hitvesi szóra, a vacsorát is félre- tólta maga elől, befeküdt az ágyba. — összevesztetek a gyűlésen? — kérdezte vetkőzve a felesége. — Össze — hazudta, hogy tettethesse az alvást. Felesége hamar elaludt, Mari pedig pisze- gett a sarokban. Ketten virrasztottak ébren a felfüggönyözött, homályos szobában: ő és a mostohalánya. Marinak az járt az eszében, hogy ez az élet természetes rendje. A mostoha nem lehet más. Olyan lehet csak, mint a mesében. Mogorva, durva, érdes. És párnába fúrva fejecskéjét sírt keservesen. Kajla Pista meg hiába hadakozott ellene, behúnyt szemével is Marit látta. Duzzadt mellecskéjét, kövér combját. S a képtől nem tudott szabadulni. Az upori gazdától sem, egyre hallotta monotón hangját. — Én is azt tenném a helyedben. Vigyáznék rá! De miért kell neki vigyázni? Kije, mije ez a lány tulajdonképpen? Neveltje, fogadott gyermeke, semmi több. Egy asztalnál evett vele, egy szobában feküdt vele, ennyi az egész. Ha szerette, ha játékokat hozott a vásárból, csak azért tette, hogy a feleségének kedveskedjen. A legkülönb asszonynak tartotta a faluban! Leszállt az ágyról, nem bírta ki a dunna alatt, előkotorászta zsebéből a cigarettát és rágyújtott. Ide-oda sétált a szobában, amelyből homályosan körvonalazódtak a régi és új bútorok, füstölt mint egy kazán, s fejében méhként rajzottak a gondolatok. Marira lesett, aki már álomba zuhant, édes nyál csordult le az ajkára s mert nyárvége volt, fülledt meleg, félig kitakarva nyúlt el a díványon. Más apa betakarta volna — hajnalban hűvös az éjszaka — ő azonban nem mert a takarójához nyúlni. Többször megállt fölötte, ontotta a füstöt s nézegette gyűlölködve és epekedve kitakart testét. Nézegethette akárhogyan, nem az ő lánya. A felesége jelenléte azonban folyton lehiggasztotta, vissza is bújt az ágyba. Az sem segített rajta. A képtől, a Mari kitakart testétől nem tudott szabadulni. Régóta nem templombajáró, talán el is felejtette az istent, a sok funkció meg a munka hétköznap, vasárnap teljesen elfelejtette vele. Ám most összekulcsolta kezét és imádságfélét mormolt, hogy szabadulhasson a fogható, tapintható látomástól. Vágyát, kívánságát a lány után a pokoltól is nagyobb bűnnek tartotta.
