Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya

Megborzongott, ha csak rá is gondolt.

— Ember vagy te? — kérdezgette magától. — Nem vagy te ember, nem vagy te senki, ha a lányodra pislogsz, akit neveltél, akinek kenyeret szeltél és a térdeden szórakoztattad!

Ügy szakadt rá a pirkadás, hogy észre sem vette. Rémítette a nap, hogy a lánnyal tépelődik majd, pedig hát el kellene felejteni ezt az undok éjszakát.

Őszi reggel volt, ökörnyál úszott a levegőben s ő reggel a korcsmába nyitott be. Pásztorosan öltözködött még mindig: botja a hóna alatt, tarisznyájának a szíja a nyakán átvetve, ostora a vállán.

Voltak már néhányan az ivóban, amelynek asztalain ott pihentek álmosan a megfordított székek. A szokásos féldeci fölött tehenészek, sertésgondozók és brigádvezetők diskuráltak. Nevetve, muris hangulatban.

Arról elmélkedtek, trágár szavakkal tűzdelve tele a mondatokat, hogy a dömöldöki udvarban ezerháromszáz koronába kerül egy kismalac felnevelése. Ha ez így megy tovább, elpusztítják a gazdaságot.

— Milyen malac lehet már az? — kérdezte az egyik, aki szipkát rágott cigarettacsonk helyett.

— Drága malac. Hát nem? — húzódott fel szája füléig a másiknak, a többiek röhögtek.

— Te mennyiért nevelsz fel egy borjút, Pista? — fordultak többen a pásztorhoz.

— Semennyiért — intézte el röviden a választ, és a bamba, álmos szemű korcs- mároshoz fordult. Fél liter szilvát dugott a tarisznyájába.

— El kell felejteni az éjszakát — gondolta.

— Ejha — ámult a szipkás. — Én mondom, nem rossz most a pásztornak.

— Miért? — érdekelte Kajla Pistát.

— Egész nap fekszik. Vagy ha nem fekszik ... — s itt hirtelen elhallgatott.

— Akkor?

— Iszik.

A pásztor mosolyintott egyet a bajusza alatt, aztán komoly arcot vágva elszaladt.

Hajtott ki a meredekre, torkában olyan izgalommal, hogy a patakocskán túl már bele kellett nyalnia a pálinkába. Jól meghúzta az üveget. Mire a szájától elvette, érezte is a szeszt a fejében.

Jó hangulat uralkodott el rajta, selymesnek tűnt szemében a kopár, napégette legelő, tisztának az egyébként bárányfelhős

ég, közelinek a magasban búgó műtrágyaszóró repülőgép.

Fütyörészve hajtotta fel a csordát s a pulit vigyázva lökdöste el magától, bolondosán, vesztét érezve ugrált körülötte, megszimatolta gazdája duzzadó kedvét.

A tetőn ütötte fel tanyáját, elnyújtózott a földön, botját és az üveget maga elé téve. Bágyadtan, betegesen sütött a nap, de nem sokat törődött vele. Mostohalányán járt az esze. Nem tudott gondolni másra. Nem lá-^ tott, nem hallott semmit, a kolompolást se, a puli vakkantását se, a rikoltozó madarak zaját se.

Gondolkozott és ivott. Öntötte magába a szeszt.

Annyira felbátorította a szilva, hogy eltökélte: színt vall a mostohalányának. Megmondja neki kerek-perec, hogy nem tetszik az idegenkedése. Szeretné, ha újra közvetlen lenne hozzá, mint kislány korában, ölébe ültetné, babusgatná.

— Nagy lány és egészséges, a feleségem meg évek óta gyengélkedő — gondolta s libabőrös lett a karja.

Dél felé már alig volt valami az üveg fenekén, meg-megcsuklott a hangja a kutyájával szórakozva.

— Megmondom neki, Puli. Meg én kerekperec, hogy kéne nekem. Helyesled te ezt, Puli?

A kutya vinnyogott valamit.

— Na látod. Szép jány, én neveltem, mért lenne mindjárt a másé. No mért?

Puli egyetértően hozzásimult.

— Okos állat vagy, szeretlek. Ne félj, míg élsz, én leszek a gazdád. Rossz sorod van nálam?

A kutya mintha csak értette volna, csóválta a fejét és a farkát.

— Nekem sincs rossz sorom, neked se lehet panaszod.

Megpillantotta a völgyben a lányát s egyszerre durva lett a kutyájához.

— Most eriggy innen!

A puli elszaladt meg visszatért s mire végérvényesen elabajgatta magától, Mari is felért az ételhordóval.

— Jó napot — mondta a szokásost.

Nem fogadta. Kibontotta az ebédet és

falatozott. De a kanál lassabban járt az útján, meg-megakadozott, a pásztor a lány szandálját meg a lábaszárát figyelte.

Mikor végzett az ebéddel, elhajította az ételhordót.

— Mért félsz tőlem, Mari?

— Nem félek — lepődött meg a lány.