Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya

kokat vett: egyszer mackót, másszor hálószoba bútort, harmadszor babakocsit nagy járóbabával.

Nem tett különbséget a gyermekei között, talán Marit a fiainál is jobban szerette szelídségéért, kislányos meghunyász- kodásáért.

Vitte magával mindenüvé Marit: a korcsmába, a helyi nemzeti bizottságba, rokonokhoz és a városba, ha történetesen oda vezetett az útja. S a lány nagy kedvvel kísérte, mert tudta, hogy ha az apjával megy, mindig kinéz valami, cukor, fagylalt vagy csokoládé.

Ragaszkodott az apjához, tetszett neki a sok apró figyelmesség, de mikor tizennegyedik évébe lépett, mintha újjászületett volna. Szembetűnően megváltozott. Zárkózott lett s tartózkodó, mélabús és haragos. És olyan hallgatag, hogy harapófogóval kellett belőle kihúzni a szót.

Tanítói figyelmeztették a szülőket, hogy a lányra ha*ni kell valamilyen formában, az utóbbi hónapokban egészen félrevonult, nem érdekli semmi, órákon át ábrándozik, nem tudja miről van szó, a kinti játékban sem vesz részt és csak ímmel-ámmal felel.

Volt ebben valami.

Ő is tapasztalta, hogy valami történt a lánnyal. Otthon is csak szomorkodott, mint a beteg csibe, könyökölt az ablakban a játékai fölött és bámult ki az utcára, akár esett, akár sütött a nap.

Az anyja már restellte is a szomszédok előtt, hogy az ő lányukat nem érdekli semmi, sem a ház körüli munka, sem a takarítás, edénymosogatás, sem a varrás, stop- polás, csak a bámészkodás.

Az új soron laktak, utcára néző ablakokkal, a szomszédokban egyáltalán nem szülhetett jót az árválkodása.

Egyszer meg is kérdezte az igazgatót, mi történhetett a lányukkal. Mosolygott, mint mindig a horpadásos arcával, ajakéval és azt felelte:

— Szerintem most tudatosítja magában, hogy nem apja az apja!

Morfondírozott, töprengett egy sort és igazat adott az igazgatónak. Hazafelé ballagva így okoskodott:

— Valóban rájöhetett a jány, hogy mostoha apja van, hogy az ő igazi édesapja meghalt a Don-kanyarban.

Nem tetszett ez sehogyan sem. A házuk előtt bólogató akácfa alatt már sértődötten vitte tovább a gondolatot:

— Lám, a tenyeremen hordtam, becéz- gettem, kedvében jártam. Soha nem éreztettem vele, hogy nem az én vérem s ez a köszönet érte. Elhidegül tőlem, talán nem is akar többé elfogadni az apjának.

Más lett a viszonya neki is Marihoz.

Nyers, konok természetű volt és durva. Legelőn, tűző napon, áztató esőben, magányosan cseperedett emberré. A gyöngédséget nem nagyon ismerte.

— Ha te így, hát én is úgy — gondolta és rá sem nézett aztán a lányra.

Megmagyarázhatatlan feszültség keletkezett közöttük.

Cseppet sem volt ínyére, hogy a lány távolodik tőle és ezt éreztette az anyjával is. Semmiségekért morgott, silányabb ételekért veszekedett és feltűnően zaklatta Marit.

Ha beterelte a csordát és leült az asztalhoz, a lánynak menni kellett hazulról, nem kívánta látni sem.

— Mi bajod velünk? tudakolta az iskolai év végén a felesége.

— Semmi — túrt bele bőszülten a vacsorába.

— Valami bajod csak van, mert rá se kívánsz nézni arra a szerencsétlen jányra.

— Hagyj békét nekem.

— Hát tehet arról, hogy az apja odaveszett? Tehet a háborúért? Én se tehetek róla!

— Nem is mondom én — hajlott a jó szóra.

— Tudtad, gyerekkel maradtam özvegyen. Nem titkoltam előtted. Nem is titkolhattam.

— Ne beszéljünk erről!

— Jól van, ne beszéljünk, de fe se légy ilyen. A gyerek nem tehet semmiről. Mi bajod vele?

— Semmi. Igazán semmi. Ő húzódik tőlem, mintha idegen lennék ebben a házban.

— Lány gyerek ilyen korban az édesapjától is idegenkedik, ne bántson az téged. Attól még szeret!

Hümmögött a leveses tányérba, aztán bekapcsolta a televíziót és egész este a színdarabot nézte. Feküdt a rekamién fanyar arccal és nem szólt.

Napközben a legelőn sem beszélt. A pulijához sem. Állt a botjára támasztva ajakát, vagy feküdt a torzsfűvön elnyújtózva, s ebédnél sem jött meg az étvágya a szóra.

Mari ült mellette, bámult a tányérjába vagy harapdálta a fűszálakat, s ez így ment napról napra.