Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Hana Ponická: Lovak
A legfiatalabb bojtár ott maradt a juhokkal, a többiek mindjárt az első fejés után fölkapaszkodtak a hegyre. Meredek volt a hegy, lihegtek. A hegyoldal csupa szikla, lépten-nyomon megbillentek lábuk alatt a kövek. A lovak fülük botját se mozdították. — Süketek, — vélekedett a számadó. — Talán vakok is. — tette hozzá, amikor már fölértek a tetőre, és a lovak még mindig nem mozdultak. Óvatosan közelebb mentek, attól tartottak, még megbokrosodnak és elvágtatnak. De alig-alig mertek hozzáérni a két állathoz, talán betegek, idejöttek meg- dögleni, elporladni, talán nem is ló, csak látomás, elhordja a szél, akár a ködöt, mihelyt meleg emberi kéz éri őket. Ám a lovak elevenek voltak, csak éppen nem ettek, nem ittak már néhány napja, amióta kitörtek az égő istállóból, átugrottak a gazdának és hozzátartozóinak mozdulatlan teteme fölött, éjjel-nappal menekültek a tűz elől hegyen-völgyön át, míg föl nem jutottak ide a tetőre, messze a falutól, amelyen csak nemrég söpört keresztül a háború. Fordult a szél, a lovak orrát megütötte az ember jólismert szaga. Fülüket hegyezték, elfordultak a naptól, a számadó és a bojtárok felé. — Nem betegek, csak elcsigázottak, — mondta a számadó. — Hasznukat vesszük. Felhordják majd a völgyből a terhet, s nem kell gyalog lecipelnünk a sajtot... A lovak engedelmesen az emberek nyomába szegődtek. Lassan szedték a lábukat, mintha még tétováznának. De amikor az egyik bojtár mogyorófavesszőt suhogtatott a hátukon, meglóbálták a farkukat. Amikor meg a másik szitkozódni is kezdett, felkapták fejüket, megszaporázták a lépést, most már biztos volt, hogy lejönnek a hegyről, enni és inni fognak, ha a karám mellett tiszta forrásvíz is akad. A látóhatáron kiegyenesedett a hegyhát, eltűntek róla a lovak. Amikor a falu lakosai este becsukták az ablakokat, már hiányzott is nekik, hogy nem látják az aranyfényben égő szemhatáron a lovak alakját, amelyek közül az egyik — a fehér jobban látszott éjjel, a másik — a fekete pedig nappal. Most már egész elmúlt a háború, a romok fölött virágzott a nadragulya. Tóth Tibor fordításai Dubay Orest metszete
