Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Hana Ponická: Lovak
talan kulissza. A folt egyre jobban ingerelte. Az imént sikálta tisztára a padlót és megint ott van. — Minden hiába, — akarta mondani, de nem jött ki hang a száján, olyan volt, mint amikor az embert álmában ősi félelmek szorongatják, segítségért szeretne kiáltani, de összeszorul a torka, a szavak ott rekednek a mellében, fojtogatják, kínozzák. Semmit sem szólt, csak megrázta a fejét, tenyerébe rejtette arcát, s a férfi kénytelen volt abbahagyni, s aztán már soha nem fejezte be a képet, megint inkább holdfénynél festett, amely elrabolta minden álmát, éjszakává tette nappalait és napallá az éjszakáit, s végül valósággal kiszívta minden erejét, ahogy a mesében szívja magába a szivárvány az embert, aki az íve alá merészel állni. Lovak Ügy álltak a hegy tetején, mintha gyökeret vert volna a lábuk s az emberek akik már két napja nézték őket lentről, rossz előjelt láttak ebben. — Még valami jön, bizony jön még valami, — mondogatták, bár vége volt már a háborúnak. Nappal a fekete látszott jobban, éjjel a fehér. Senkié sem volt a két ló, senki sem tudta, honnan jöttek; egy reggel a szántóvető emberek pillantották meg őket sziklákkal teleszórt mély szakadékokkal barázdált hegy tetején, ahonnan emberemlékezet óta lavinák zúdultak le. Tavasz volt, elmúlt a háború, ide fenn még nem késtek el a vetéssel. De az emberek úgy érezték, az elhagyott két ló akkor is ott állna, ha rájuk törne a tél és a hófödte hegy beleolvadna a felhőkbe. Télen is süt a nap: a lovak egyetlen mozdulata csak annyi volt, hogy a nap t’elé fordultak. Egyszer sem hajtották le fejüket, hogy füvet tépjenek, mindig emelt fejjel kísérték a napot. Lassú mozgás volt ez, csak a gyermekek vették észre, akik a rétről naphosszat figyelték a két állatot. A lovak a nap felé fordították fejüket — még akkor is, ha pár pillanatra a felhők mögé bújt. A gyerekek azt is észrevették, hogy a szél néha hullámosán felborzolja a lovak sörényét, meglengette farkukat. De az állatok nem legyezték magukat, hagyták, hogy sörényüket a szél fésülje, ahogy a hegy is hagyja, hogy a szellő végigsimítson a belőle kinőtt erdőn. — Még mindig ott állnak? — kérdezgették a hegyi falucska lakosai, amikor esténként becsukták az ablakot: lenn a völgyben már sötét volt, de odafönn a lovak háta, sörénye még mindig tűzvörös napfényben fürdött. — Még mindig ott állnak, — ismételték, s az öregasszonyok, akik emlékeztek arra az időre is, amikor lángban állt az egész hegy, félénken keresztet vetettek. A falucskában javarészt csak asszonyok és gyerekek laktak, a férfiakat elvesztették a háborúban, akár a hegy is egykor a fáit. Az asszonyok nem engedték meg a gyerekeknek, hogy közel menjenek a lovakhoz, s mert csak nemrég múlt el a háború, a gyerekek még engedelmeskedtek anyjuknak. Harmadnapra az alacsonyabb dombvidékről feljött nyájával és bojtárjaival a számadó juhász. Mindjárt első este, amikor kiment megfejni a juhokat, észrevette a két lovat. — Senki sem legelteti őket? — csodálkozott, amikor reggel, aztán délben és este megint ugyanazon a helyen látta a két állatot. A hegyi falu lakosai vállukat vonogatták. — Befogjuk őket, — mondta a számadó, — nem rendes dolog, hogy a lovak fönn álljanak a hegy tetején, ne zabáljanak, ne igyanak és senki se viseljen gondot rájuk.
