Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Hana Ponická: Befejezetlen kép
Nehéz volt megmaradni ugyanabban a testtartásban. Ha az ember nem mozog, elnehezedik a teste, ahol összeszorulnak az erek, el is zsibbad, jobban kifárad, mint a legfárasztóbb munkától. Fél lábát már alig érezte, sajgott a háta, de nem egyenesedhetett fel, kezében mintha mázsás súlyú lenne a lapát. Megpróbált mindkét lábbal térdelni, de a férfi nem engedte, mozdulata a háttérrel együtt éppen azt a görbét alkotta, amit a képen rögzíteni akart. Izgatott volt, s a lány érezte, hogy lassan megdermed merev, ideges pillantásától, amellyel mintha a földhöz szögezné. Sírni szeretett volna. Szülei eléggé elkényeztették, jó szíve volt ugyan, és örült, ha segíthetett másokon, de végül is megvoltak a maga igényei, s elképzeléseinek legalább részben egyeznie kellett a valósággal, hogy azt tegye, ami ellenkezett a nevelésével, szokásaival, kívánságaival. Most egyszerre nem volt más, csupán a férfi tekintetének tárgya, teste elfásult, s kissé meg is haragudott. Eszébe jutott a férfi naplója, amelyet a szekrényben talált. Csupán arról írt, hogy senki sem érti meg, mindent feláldoz a művészetért, de a társadalom értetlenül elfordul tőle. Előbb izgatottan olvasta, hogy ő az egyetlen, aki megérti, de elkedvetlenedett, amikor a dátumról megállapította, hogy ezt akkor írta, amikor már viszonyuk volt. Később elfeledkezett róla, de most megint eszébe jutott, s arra gondolt, hogy amióta erre rájött, valami megváltozott köztük. A műteremhez vezető kilencvenkilenc lépcső, mintha megduplázódott volna. Már nem felhőpalotába siet fel, már zavarja a többi laké tolakodó, kétértelmű pillantása. Nagyon magasan van a város utcái fölött. Az ajtó előtt mindig meg kell állnia, annyira kifullad. Most is alig tud lélegzeni, igyekszik egész mozdulatlanul maradni. Bűvöli a férfi izgatottsága, mozdulatainak gyorsasága és célszerűsége, a munkája. Végre! Még mindig jobb a tétlen délelőttök és délutánok reménytelenségénél, amikor borotválkozni se hajlandó, csak fekszik, cigarettázik, s olyan szörnyen nehéznek látszik, mintha háromszoros erővel vonzaná a föld. Most senki se mondaná, hogy ugyanaz az ember áll az állvány előtt. Nem lát mást, csak a vásznat. Meg őt, a képe tárgyát. Rá akart szólni, hogy húzzon köpenyt, mert megint piszkos lesz a ruhája, nem fogadják el a tisztítóban, de egy szó sem jött ki a száján, úgy érezte magát, mint gyermekkorában a vasárnapi nagymisén. A férfi megfeszített figyelemmel dolgozott, sietett, hogy el ne múljon a csodálatos megvilágítás, amilyet munka közben még nem élt meg. A háztetők és kémények látóhatáráról a nap meggyújtotta a felhőket, mint a lámpásokat, az ablakok üvegén keresztül a színkép minden árnyalatára töredezve hullt a műterembe a fény. Mintha holnapi fellépését készítené elő a nap, utolsó gyakorlatát végezné alvás előtt. A sugarak csodálatosan játszottak a lány haján, lángra gyújtották minden szálát. A gyöngyházgombos fehér diákblúz még fehérebbnek, s szinte meghatóan ártatlannak látszott. Nagyon ritkán sikerült nappali fénynél festenie. Nappal inkább aludt, szívesebben festett holdfénynél, amely jobban megfelelt gondolatainak és addigi élettapasztalatainak. De most végre örömét lelte ebben a fényben is, és félt, hogy ki ne "zökkenjen belőle. Örült az ártatlan fehér blúznak is, sohasem hitte volna, hogy úgy felizgathatja, mint a legtökéletesebb akt. A felfedezéstől szinte elfúlt a lélegzete, végtelen lehetőségeket sejtett, az egyszerűség és rendezetlenség lehetőségeit, meg akarta őrizni magában örökre, s ezért megriadt, amikor a lány megszólalt: — Zsibbad a lábam, még sokáig tart? — Még egy kicsit, kérlek, csak egy kicsit, — hangja reszketett, — ugye kibírod, ki kell bírnod ... .De a lányt vakította a lenyugvó nap csodás fénye, megint érezte az aceton bűzét, s megdöbbenve meredt a festőállványtól jobbra éktelenkedő nagy bíborvörös foltra. Ha szüksége lenne rá, belőlem is foltot csinálna, lett úrrá rajta az iszony, rettegett, hogy kővé dermed, ha nem áll feli, örökké itt marad, mint haszon
