Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Hana Ponická: Befejezetlen kép
befejezetlen kép Amikor először mentek fel együtt a lépcsőn, észre sem vették, milyen gyorsan rohannak végig rajta. Mintha mesepalotába kapaszkodtak volna fel, szédítő magasba. A felhők fehéren, göndörén, gondtalanul hömpölyögtek a tetők fölött. Ablakot tártak nekik, jöjjenek be, ők legyenek az első vendégek. A helyiség akkor még üres volt, csak egy csomó régi újság volt a sarokban, a műterem közepén egy árva szék, nem tudni, miért hagyta ott a régi lakó. Azon a széken ölelkeztek össze. Aztán máshol is: a szoba minden sarkát megszentelték legalább egy csókkal, így avatták fel az új műtermet. Néhány nap múlva már festő állvány is került, rajta vásznak és vázlatok, kis asztalon vázában ecsetek, régi divány és egyéb holmi, amire szüksége van egy fiatal festőnek, ha valóra akarja váltani színes álmait, hogy mielőbb csodálatba ejtse hitetlenkedő anyját, a világot, önmagát és kedvesét. Nem volt sok holmijuk, a szoba mégis megtelt. Söprűt vásárolt, megpróbált enyhíteni a szürke, hétköznapi sivárságon. A rozsdásodó keretekbe foglalt ablaküvegekről lemosta az esőcseppek csíkos nyomát. Nem számlálta meg, hány üveg van az óriási ablakokon, talán ezer is volt, minden esetre nagyon-nagyon sok. Amikor először takarított, a férfi mosolygott, tréfából eldugta a rongyokat, kiöntötte a vizet: játszottak. Amikor másodszor tette, haragudott, inkább maradt volna porban, rendetlenségben. A lány is sok mindent megtiltott neki. Lelkére beszélt, hogy ne igyon annyit, egyen rendszeresen. Amíg mellette volt, a férfi hajlott is a szavára. Csak egy valamit nem tudott megmondani neki: hogy mindig mossa meg ajs ecsetet, a tégelyeket, csukja be a tubusokat, ne csöpögtesse a padlóra a festéket^ Valahányszor meg akarta mondani, valami mindig visszatartotta. Szerette a képeket, de nem szerette a festék szagát. „Nem gondoltam rá“, mentegetődzött önmaga előtt, amikor rájött: sokáig várt a férfire, és ki kellett nyitnia valamennyi ablakot, annyira undorodott a festékek, rögzítő és oldószerek bűzétől. Kimosta az ecseteket, becsukta a tubusokat, kiöntötte a kikevert festékeket. Még mindig érezte a szagot. Elhatározta, hogy felmossa a padlót. Előbb eltávolítja az állvány körül éktelenkedő foltokat. Ott volt a legtöbb. Különösen egy bíborvörös nagy folt ingerelte. Dróttal esett neki, sikálta, acetont öntött rá. Rosszul lett, kétszer is abba kellett hagynia. A konok bíborvörös folt színe megfestette a kezét is. Hiába sikálta acetonnal, a festék nem ment le róla, ujja rózsaszínű maradt. Lesikálta a foltokat, felmosta a padlót meleg vízzel, és a frissen mosott deszkák illata végre elnyomta a festék bűzét. Becsukta az ablakokat és befűtött a kályhába. A férfi csak a meleget vette észre. Mihelyt hazajött, kedve támadt festeni. — Maradj úgy, ahogy vagy, — mondta, s néhány lépést hátrálva, félig lehúnyt szemmel vizsgálta a testtartását, ahogy a kályha előtt guggolva rakott a tűzre. — úgy, ne mozdulj, a lapátot se tedd le. Hana Ponická
