Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Tarczal Zsuzsa: Keserűség

ki-kiegyenesítette, s azzal vigasztalta magát, hogy napközben úgyis felmelegszik majd az idő. Eszembe jutott, hogy az ura a múltkorában nyugdíjügye miatt gyakran utazgatott a városba. Megkérdeztem, otthon van-e már?

— Nincs még, hál’ istennek! — sóhajtotta el magát az asszony. Ránéztem. Közben befutott a vonat. Találtunk magunknak egy jó, kényelmes fülkét. A hajnali pára elködösítette kint a világot, s a vonat zakatolása közben semlegessé vált alattunk a talaj. Keménynéből útitárs lett — s az utazás — tudvalévőén nagy leleplező ...

— Minden embernek van valamilyen szenvedélye, — vetette fel az asszony — valaki iszik, más dohányzik, vagy kártyázik, tudom is én mit csinál, de az a gonoszcsont csak abban az egyben talál örömöt, ha engem gyaláz. Nem lehet azt elmondani, mennyi rosszaság van benne. Maholnap negyven éve, hogy együtt élünk, de ez még egy kapavágást se segített nekem soha. Magam láttam el a házimunkát, magam gondoztam a tehenet, sertést, minden jószágot. Egyedül kapáltam a földet, szőlőt, míg a gyerekek kicsinyek voltak, s ha estére össze- roskadtam a fáradtságtól, azt kiáltotta: „Dógozz, ha parasztnak születtél!“ — Mikor a házat javítottuk, a gyerekek segítettek a bontásnál. Magam húztam le a nehéz gerendákat. Látta, hogy majd megszakadok, hát akkor is azzal állt elő, hogy ő nem teheti tönkre a bontással a kezét, mert akkor mivel fog kenyeret keresni. Mikor a fiam házasodott, elmentünk neki ruhát venni, meg ajándékot a menyasszonynak. Hát az apjuk az ajándék miatt úgy megharagudott, hogy a lakodalomra se’ akart eljönni. Aztán mégis eljött — de akkor meg azt mondta, annyit eszik majd, hogy megtérüljön valami az ajándék árából. Majd meghaltam a szégyentől. Pedig nem is az ő pénzét költöttük, hanem a fiúét. Nem is akart nálunk maradni a menyecske, mert ez mindenkinek kinézi a falatot a szájából. Nem adott ő nekem az életben magától egy krajcárt se’. Cukorra, sóra, lisztre mindig külön kellett kérni tőle. Mikor már a fiam keresett, abból éltünk, amit a házhoz hozott a gyerek. Az apjuk azt mondta: mostanig én tartottam, tartson most el ő! Mikor elmentek a fiatalok a háztól, kisírtam a két szememet a szégyentől, de az igazat nem mondhatom meg senkinek se’. Kérhettem tőle megint a mindennapi kenyérre-valót...

Keserűségének valamennyi zsilipje átszakadóban volt. Nagy kezében összegyűrt fehér zsebkendőjével alig győzte felitatni patakzó könnyeit. Arca vörösén mély árkot és fényes dombokat dúlt az indulat. Döbbenten néztem, hogyan tudott évtizedeken át oly erősen és szilárdan helytállni a világ előtt, mikor bent az otthonában súlyos megaláztatások érték. Érthető, hogy a gyermekei mellette álltak — s talán együttérzésük védte eddig az összeomlástól. De most úgy sírt, olyan elveszetten és remegve, mint akinek sietnie kell, mert lejár az ideje.

— Az óvónő lányom is elment már a háztól. Ő sem tudott az apja mellett létezni, de amíg hazajárt, minden fillérjét ideadta, abból éltünk. Mert az apja csak elteszi, elkölti, bankba hordja a pénzét, ki tudja, mit csinál vele? Mikor a lányom vőlegénye először járt a háznál, mindjárt a vacsoránál rákezdte az öreg, hogy itt nem lesz lakodalom, arra ne számítson senki, mert itt részeg emberekre nincs szükség. Szegény vőnek való, tanult fiú, nem is iszik, azt se’ tudta, mit feleljen.

Szemei, melyek hosszú életén át oly szűkén és látszólag nyugodtan figyelték a világot — most vörösen égtek duzzadt héjukban s eszelősen meredtek a párás reggelbe. Az idő lassan tisztult, minden nedves volt és élettelen odakint. Mintha a természetet valamilyen nyers erő kihasználta és elhajította volna, s most minden eltékozoltan hever az avaron. így hevert ledöntve a hibátlanság délibábjából alkotott fárosz is, amit fikcióimban kettejükre alapoztam. Nem tudom, mit sajnáltam jobban, a megdőlt képzetet-e, vagy az élő asszonyt?

A fülkébe színes népviseletbe öltözött fiatal nő lépett be, karján pólyásbaba. Oly derűt árasztott, hogy egyszerre meleg lett körülöttünk... Az ablakon túl előtűnt a város. A környező liget fölött álmosan tápászkodtak a fehér napsugarak. Kezet szorítottam Keménynével. Ahogy kimért lépteivel elindult a város felé, arca ismét meztelen kardra emlékeztetett, amely nehéz harcok üllőjén verődött fényessé ...