Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
rendezés jogosultsága ellen emeli fel szavát, amikor kijelenti: „A német jól kiismeri magát a káoszhoz vezető rejtekutakban." A német itt a káosszal és nem a renddel azonosul. Akit a káosz csábít rejtekutakra, akit az örvény és zűrzavar vonz, az egy lesz vele. A milita- rizált német a ragnaröktől az atomfasizmusig állandóan a katasztrófanihilizmus sugárzásában él. Jaspers fókuszba gyűjti, és az egészet „az áldozat mítoszának“ kereszteli el. Az atombomba klerikalizmusa, a krisztianizmust megtagadva, csak a germán paganizmust, a halál-mítoszt vállalhatja. A germán mítosz csakúgy, mint az atom-mítosz: katasztrófavalóság, katasztrófavalósítás! Minden népnek, fajnak, nemzetnek, közösségnek olyan a mítosza, mitológiája, amilyet megérdemel. Wilhelm Hausenstein írta egyik Dürer-tanulmányában: „ritkán talált ki a mítosz olyasmit, ami valahogy ne lett volna igaz“. Idegen megbabonázva, megrendülve, vagy megdöbbenve, hökkenten nézi és hallgatja a germán mítoszokat fenntartó és továbbadó hősi énekek — a Thule-Ságák, az Edda, vagy a Nibelungenlied — egészét és tartalmát, melyek hol megragadok, hol visszataszítók. A lelki világ: a táj rajza. A természet, a nagy formák és állandósultságok — sötétség, északfény, eső, köd és jég, tenger, végtelen, egyforma erdők — zsarnoki kényszerrel és kivédhetetlenül formálják az embert. A félelembe félelmetessé vált ember itt némán, vállaltan küzd, vagy nekiindul kifelé, tovább az ismeretlenbe. Az elvágyódás, a kifelé-törés menekülővé vagy mindent merő és vállaló magányossá, hőssé avatja az embert, akinek nincs veszteni valója: világot rombolva, világot akar nyerni. A halál itt maga az elhatározó nagy tett. A hős világot rombolva, világot akar nyerni. A halál und Teufel-nek már itt kitapintható a gyökere. A Ságák és Eddák önmagukban, lezártságukban, önatmoszférájukban szépek és vadak, nagyok és idegenek, de mint visszanyúló mai német önigazolások és azonosulások rontón és árulkodón dobják felszínre sötét erdőik destrukcióját, barbár tekintetlenségét. Nerder az észak-mitológia embertelen fogantatását nemzet-veszélyként érzékelteti: „Hogy lehetséges, hogy mi németek ezekben otthon érezzük magunkat?... Ha olvasom őket, akkor némely részletnél borzongok és megdermedek. E genezisben nincs semmi gyöngédség. Amikor Bore fiai megölték a föóriást, minden óriás megfulladt a vérében. Az agyonütött óriás testét a szakadékba dobták és a földet teremtették belőle; a vizek és tengerek az ö véréből keletkeztek. Micsoda világkép ez? És ez lenne a miénk?... Itt az erőszak dönt mindenben, a világ az erősebbé; ő üt, gyilkol, rabol és erőszakol... Ki dicsérhetné ezeket az erkölcsöket, ki akarná, hogy ez az ököljog, mely egész Európát elpusztította, újra uralkodjon?“ (Werke. Abt. Literatúr u. Kunst — Wien, 1913. XII. 426.) Amikor a hitleri infantilizmus vagy a mai atom-irracionalizmus e mítoszokban akarja magát tükrözni, a tükör elhomályosul, és ami láthatóvá válik, az rokonivá, mai rettenetté torzul. így döbbenünk aztán Hágen alakjára, a német militarizmussal, hőssel egyenlített nihilistájára, a fasizmus azonosult- jára, adoptáltjára. A Nibelungenlied főhőse nem Siegfried. A germán fényalak alig lép a színre, máris ellobban. Helyét teljességgel kitöltőn elfoglalja a sötétség; gyilkosa — Hágen! És az emberek követik és vállalják. Amikor Kriemhild Hágen fejére vérdíjat tűz ki és felajánlja a többiek büntetlenségét, szabadságát, társai szolidárisak maradnak a gyilkossal. Hitlert, Goeringet, Himmlert is a „keserű végig" követte a németek nagyrésze! A Niibelunglied tulajdonképpeni hőse „a hűség nélküli gyilkos“. Hágen adja és hozza a légkört, alakjával, kisugárzásával az egész eposzt okkupálja. Hágen a mindent vállaló orgyilkos: „Én nem törődöm vele, ha ki is tudódik, mégha a királynő szomorú is lesz. Én nem fogom kérdezni, hogy sír és mit tesz.“ A hágeni vad dinamika: katasztrófát jelentő és robbantó tekintetnélküliség. Hágen tudatosan tör célja felé: oly gonddal, oly körültekintően, oly „szervezetten“ és mégis féktelenül, hogy kemény ridegségében, tántorítha- tatlanságában, alakja a karakter-meggátalko- dottság démoni fokát éri el: „Én vagyok a Hágen, kell ide több szó?" Amikor Rudolf G. Binding Romain Rolland-hoz intézett Nyílt levelében próbálja megmagyarázni, hogy Hitlernek joga van a neki ellenszegülőket „kínozni, sót meg is gyilkolni", és végindokul azt mondja: Mi németek vagyunk, mit kell akkor nekünk még nemes szívűeknek is lennünk?" — akkor lehetetlen itt ki nem érezni a hágeni magatartást, a folyamatosság variációját: „Én vagyok a német, kell ide több szó?“ Hágen: az Hágen. A mondák germán hősei ez eposzokban a halál és a sebek mohó akarói, vágyakozói: „Nach Tod und Wunden gierig“. Halál- és sebszomjazók. Hágen vércsapoló és vérivó: „Kupámba még nem töltöttek ennél jobb bort'.“ Hágen a vér és tűz megszállottja: gyilkos és gyújtogató, aki ha nincs kiút, tudatosan terel mindent és mindenkit a tekintetnélküliségbe, és mindent és mindenkit pusztítva és magával rántva, pusztul. Hágennél nincs visszaút: Attila udvarában a végküzdelmet végpusztulássá siettetve, nem engedi meg senkinek, hogy elmeneküljön. A katasztrófa Führerje katasztrófa-kollektivitást realizál: a hajókat, melyeken még visszamenekülhetnének, szétrombolja és elsüllyeszti. Hágen a végpusztulás, az Untergang megszállottja, kollektivi- zálója és végrehajtója. Hágen alakja germán-német szimbólumvaló. ság: tette, jelleme, tekintetnélkülisége adja és hozza a német katasztrófamentalitás ál lan - dósultságát, folyamatosságát. A katasztrófanihilizmus Hágenben és Hágennel vált német adottságé — világnézetté. A jeleket, hozzászólásokat, alátámasztásokat keresve, a zürichi Weltwoche-ban (1946. IV. 12.) döbbenten és így igazoltan ismertem a magam máig érő