Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

civilek részére van fenntartva." (Weltbühne, 1963. 155.)

A fasizmusban a germán mítosz halálba nagyított elvesztett pontjain — aktív hóhérok siettették a mások pusztulását. Nem voltak, nem lehettek elvesztett posztok becsületesei, oda irgalmatlanul másokat löktek hátvédnek, ütközőnek, futáslassítónak. Magyar viszonylatban elég, ha a voronyezsi halálkanyarra gondolunk és a budapesti elveszett posztokra és felrobbantott hidakra. És gondoljunk újra és megint Radnóti Miklósra, aki tudatosan, de jövőt strázsálón állt elveszett posztján. Azok ölték meg, akik a germán mítosszal tették magukat becsület-sebezhetetlenné. Akik „elveszett posztok“ haláleufóriáját erőltették és kéjelegtek, a valóságban az igazi elveszett posztokon állók tarkóvadászai lettek: „Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha -pattan. Tarkólövés. — így végzed hát te is. — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. —

Dér springt noch auf: — hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen."

Amikor felnyitották a tömegsírt, Radnóti utolsó üzeneteként, ezt a szöveget találták zsebében. Csoda? Valóság, elkötelezettség! Radnóti az utolsó pillanatig tanúskodott, jelentett. Az elveszett poszt halálában is igazságot, éberséget, életet üzent: add tovább, őrizd tovább! Akárcsak Fučík: „Szerettelek benneteket emberek. Legyetek éberek!“ A halott mindkét esetben: az élet, a feltámadás valósága lett. Radnóti meggyilkolásának tizedik évfordulóján így emlékeztettem elveszettnek látszó és mégis felváltott, megváltott őrhelyére. A halál pozitív előjellel életet gazdagít! A halállal pecsételt ige mindenkiért szól. Radnóti a halottak élén, éltetőn áll posztján. Őrszem, aki tudja, hogy nincs felváltás, nincs menekvés. De ki kell tartani. Az elveszett poszton állók becsülete mindig megmarad: a jövő számadásában ők a legtisztább tényezők. A halálig és halál által vállalt feladat így lesz kézzel fogható holnapi realitás. A költő „tenyérnyi por csak... de számos eljövendő mozdulatnak az apja a harcban, mely közös. S a harc után a hajló nyárban lobogva, fölmutat majdan az ifjú emlékezet.“ Az elveszett- poszton állók becsülete: a költő kollektív tudatának legsajátosabb természettörvénye: „írok azért, s hogy élek e kerge világ közepén, mint

ott az a tölgy él; tudja, kivágják s rajta fehérük

bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap

már a favágó, — várja, de addig is új levelet hajt.“

Üj levelet, új életet csakazértis! Életet és nem halált. Radnóty a halálbélyegzett, a halálkandidátus, a fasiszta halálszadisták által egyre szorosabbra vont gyűrűben is az életet

szolgálta, az élet szavát mondta és strázsálta; Az élet-elkötelezettség: tiszta embertudat! Nem mítosz, nem halálkéjelgés, de becsület dolga, tisztaság és tisztesség ügye: vox hu- mana életszépítő realitással! „Az örömért éltünk, azért indultunk csatába, érte halunk meg“, mondotta a Radnóti előtt egy évvel meggyilkolt Július Fučík!

Bánjunk csínján a mítoszoikkal és ne tévesszük össze a misztikával, a teljes befelé- fordulással, felolvadással. A misztika: időtlenség és határtalanság, a mítosz: visszanyúlás, felidézés, mely sokszor csak a mankó, az alibi szerepét játszhatja. Goethe is erre figyelmeztet: „az egész mitológia oly versatil (kiforgatható), hogy úgy használhatjuk fel, ahogy az nekünk a legkényelmesebb és a legszebb“ (Eckermann). Korunknak nincs mítosza — hiába írt össze hetet-havat Alfred Rosenberg a XX. század német mítoszáról — korunknak nem lehet mítosza, csak mítoszként ágáló rettenetes grimasza: a német imperializmus fasizált tekintetnélkülisége, mely csak valóságnézést provokálhat. Hitler professzorai, docensei, az imperialista, a nyersanyag-háború sikertelensége esetén, igazolást lopva, illúziókat nagyítva, a ragnarök vér-arany-halál-fényébe vetítik vissza pusztításuk és pusztulásuk értelmét. Franz Rolf Schröder a germán mítosz- szal és hősénekekkel teszi elfogadhatóvá az elfogadhatatlant: „Odin és hősi társai és a többi isten... tudják, hogy az idők végén lefolyó csatában nem győzhetnek, de nem térnek ki harc nélkül a végzet elöl, vállalják sorsukat az utolsó emberig, — abból a mély erkölcsi felelősségérzetből, mely tudja, hogy még a biztos bukásban is a világ rendjéért, a kozmoszért küzdöttek a káosz hatalmasságai ellen. Itt a hősi eszme kozmikus nagysággá nő, ez egy mitikus világnak a heroizmusba, a titánszerübe való legmagasabbrendü felfokozása“ (Germanische Heldendichtung — Tübingen, 1935. 25.).

Káosz, rendcsinálás: ismerősen csengő szavak! A germán és a német mindig világküldetésből harcol: Kozmosznál, Európánál, fehérfajnál, kereszteshadjáratnál alább sose adja. A német imperializmus, mint Európa-egészsé- gesítő, mint a „kozmoszba“ rendethozó szervezettség ágál, de igazolásáért, támaszért, a ragnarökhöz kénytelen visszanyúlni: a pusztulást és pusztítást vállaló legnagyobb káoszhoz: a katasztrófanihilizmus mítoszához. Kurt Brey- sig „az örvény és zűrzavar iránti német hajlamról“ beszélt. Goethe a Faustról így vallott Eckermannak: „Az ördög- és boszorkánydolgokat csak egyszer csináltam végig: északi örökségemet elemésztve, örömmel telepedtem a görögök asztalához". A németek görög- nosztalgiája nem más, mint menekülés az északi sötét mítoszok katasztrófanihilizmusa elől. Az egyik szerencsétlen menekülő, Nietzsche — aki a világot különben is a káosz- szal egyenlíti: „A világ összkaraktere örökkön örökké a káosz" — egyenesen a német káosz