Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Lehocky Teréz: Moloch az isten
moloch az isten Dávid ben Isaj, a moabiták nemzetségéből származó király két év híján a nyolcvanadik évét tapossa. Csak vénhedt emléke egykori ragyogásának. De azért még nem ostoba, agyalágyult öregecske, csak a füle egy kicsit viseltes. Szeme árnyékos, bütykös keze száratag, nem szívja már magába a drága olaj illatát. Szeretni se tud már. Fázik, örökösen vacog. Hiába az asszonyszárnyon a színes selymű dámahad, rangos feleségek, szeretők, ágyasok; a királyt már nem hozzák indulatba. A hitvesek maguk is megvénültek. Fogatlanok, elhízottak, marják egymást nem az elhálásért, de fiaikért, kiket a másik ellenében trónra juttatnának. Nem bánnák, ha őt már megütné a guta. Szi- pirtyók, veszekedősek, telesírják a fülét panasszal, árulkodnak, vesztőhelyet ácsol- tatnak véreinek. Nincs megbízható embere, mindegyik asszonyainak hálójában vergődik, kit Ígérettel, kit vesztegetéssel vettek le a lábáról. Leginkább Salomo fiának akad szószólója, de az csak az egynéhá- nyadik fia a jeruzsálemi Batsébától, és előtte követelődzik hat másik, a hebroni asszonyok fiai: Amnon, az elsőszülött, kit rajtakaptak féltestvérhugával Thámárral, Cheleab, a beteges Absalom, a legkedvesebb, Adonia, a hunyászkodó Sefatias, és Jetram, a máié. A jeruzsálemi feleségek amúgy fiatalabbak, de szemtelenek; fiaik a háta mögött kinevetik csámcso- gását, nyálcsorgását, elszeretik előle a friss szüzeket, és ő az utóbbi időben csak hullott nyalánkságot kap. Jeruzsálemi fiai sokan vannak. Megesik, hogy egyik-másiknak nevére ráhibáz, olyi- két elfelejti. Nem csoda, mindje nem is nevelkedett az udvarában. Van aztán miatta nyavalygás, emlékeztetés, hogy így-úgy, „mikor elszerettél a férjem mellől“, „mikor öszvérre kötözve hoztak palotádba, akkor rugdalózó magzatomat utóddá kenetni ígérted. Most meg rá se emlékezel“. Szegény Samua, Nátan, Sobab. Szegény ez, meg az! Csak Salomot és Amnont nem felejti. Pedig nem a kedvencei. Folyton gáncsolják, ócsárolják, amiért nem tudja, vagy nem aka- ródzik neki markába fogni, egységbe hozni a zsidókat, isteneket, leszámolni végleg keményen a törzsi korszakkal és megteremteni egyisten jelszava alatt a gazdagoknak oszthatatlan uralmát. A többi jeruzsálemi fiúörökös; Ibchar, Elisua, Nefeg, Jafia, El’isam és El’ifelet. Ezek inkább a régi nótát fújnák, akárcsak Absolom és Adonáz. Kedves nékik a nagy, elaprózott család. Megülnének nagy csendesen, kövéren valamelyik királybirtokon, törzsi szálláson, törzsfő, schéf, vagy bíra, sófét gyanánt, mint azt Jefta, Gilead meg a többiek tették. Hja... Országos gondok, családi bajok. Olyan visszaszállhatnékja van néha a piros régi korba, mikor gondtalan pásztorfiű volt, lantos és Saul király fegyverhordozója. Bezzeg nem áhítozna többé Saul koronájára. Csakhogy indázva fogja be a saját hatalma, a trónszék, hallgatnia kell a sok merev, szögletes tanácsosra, a sok sánta, béna torzóra, vén múmiákra, a lőcslábú, pókhasú kereskedőkre. Kereskedik a fáraóval, de méginkább I. Chirammal, a föníciai királlyal. Dől a rakás arany, ködnyereség csalogat, nincs menekvés előle; az ember mondja: most, a legutoljára! Aztán megint kezdi. Bűvös kör. A pénz olyan, mint maga az isten, béreshad csú- szik-mászik előtte. A kalmárok? Fösvények, kapzsiak, irigyek, egymásnak sírgödröt kaparnak. Farkasok. Jó ez, nem jó ez? Ki tudja? A nemzetség, a mis-páchá? Annak bealkonyult. Szétszóródik, felszívódik a városokba, a jaffai kikötőbe. Nincs senki, semmi, aki megállíthatná a végzetet. Még Jahve se! Tulajdonképpen nem is akarja, hogy a sokbálványú törzsek megmaradjanak, s hogy minden isten és minden zsidó egyenlő legyen. Kinyilatkoztatta Sinaj hegyén, hogy ő az Ősúr, számtalan személyben egyetlenegy, végtelen végekben a központ. Ő a világokat nemző, csupaszem isten. S a más tulajdona az ő írott törvénye szerint cherub őrizte szent-Tilos. Tóth Gyula felvétele Lehocky Teréz
