Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú

ismeretesek; Sokolovo, Dukla. A duklai harcokban nem vettem részt, hanem mint az ejtőernyős brigád haditudósító osztagának parancsnokaként dobtak le Szlovákia területére. Abban az időben már kapitányi rangom volt. A továbbiak szintén ismeretesek, visszahúzódtunk az Alacsony Tátrába, felváltva segítettem vinni a beteg Švermát. Később a németek elvágtak minket a fő csoportunktól s néhány legénnyel magunkra maradva harcoltunk. Nehéz, rossz hónapok következtek, de mégis ezek voltak a legszebbek az életemben.

Visszaemlékezve a háború utáni időkre, egyszer annyira felzaklatott a dolog, hogy szóhoz sem tudtam jutni, s hosszú heteken át alig aludtam valamit. Mindenki tudja, hogy a háború után hogyan alakult a sorsunk. A fiúk kocsmákat és gyáracskákat „államosítottak“, a párt pedig kitűzte a jelszót, hogy birtokunkba kell vennünk a gazdasági pozíciókat s ezáltal gyengítjük a burzsoá gazdasági helyzetét... A derék férfiak kocsmárosokká, nagykereskedőkké, korrupt, félszeg alakokká vedlettek, ami igaz, gyorsan megszokja az ember ezt az életet, de annál nehezebb leszokni róla. Február után sokaknak közülük nem ment a fejébe, miért kell átadniok azt az üzemet, amelyet valamikor rájuk erőszakoltak, s ezáltal váltak a becsületes antifasiszta harcosok a párt ellenségeivé. Há- nyan pórul jártak így a partizánok közül, de miért? És nemcsak ezek, amazok is, akik politikai vagy állambiztonsági beosztásban dolgoztak. Nem vehettem részt a felkelés tizenötödik évfordulójának ünnepségein, örülök is, hogy nem voltam ott. Lobbanékony természetű ember vagyok, kellemetlen dolgokról is nyíltan megmondom a véleményem legyen az bárki, oda pedig meghívtak akárkit, nem egy ludák pöffeszkedett a tribünön, csak a partizánok hiányoztak, nem beszélve azokról a becsületes tisztekről, akik a legőszintébb szándékkal mentek a felkelésbe.

Talán most hihetetlen, hátborzongató dolgokról beszélek, de gondolkoztam ezen éppen eleget. Nálepkáról hány könyvet írtak, hány utcát neveztek el... de az élő Nálepka vajon hogy érezte volna magát azokban az években a lobbanékony természetével? Ott csak rövid ideig ismertem, de tudom, hogy akármit nem tűrt volna szótlanul. Többen is akadtak ugyan a katonatisztek közül hasonlóak mint Nálepka, azzal a különbséggel, hogy életben maradtak, de hol vannak ma? Hányat találunk közülük ma is a hadseregben? Ott dolgoznak az építkezéseken, adogatják a téglát, valamennyiüket fizikai munkába küldték. A fasizmus elleni harcban jók voltak, de békében már nem. Azt akarom mondani ... mi partizánparancsnokok hosszú éveken át összefogtunk, hol az egyiknél, hol a másiknál jövögettünk össze, mindent tudtunk egymásról. A perek idején meglátogatott egy ember, aki az állambiztonsági szerveknél dolgozott, s beszélgetését mindjárt a zsidókkal kezdte, nem szeretem az ilyen beszédet, én másként ismertem a zsidókat, Buzulukban kezdetben a brigád törzsét képezték. Volt közöttük ilyen is, olyan is, akárcsak a szlovákok vagy a csehek között is, mi van abban, hogy zsidók? Harcoltak, meghaltak, hősiesen viselték a frontkatona megpróbáltatásait, és ugyanazért küzdöttek, mint a többiek.

Megmondtam neki nyíltan, amire ő azzal állt elő, hogy milyen volt a kapcsolatom Slánskýval? Besztercebányán — érthető — mint a haditudósító osztag parancsnoka közvetlen alárendeltje voltam. Milyen lett volna a viszonyom? Felettesem volt. Az, bogy megölte Švermát, hülyeség, Šverma súlyos beteg volt, Moszkvába kellett volna repülnie; abban az erőltetett menetben nem egy egészséges ember dőlt ki. Slánský nem volt ugyan az ínyemre, uralkodni vágyó természetű beképzelt embernek tartottam, de azt, amit az újságokban írtak róla, nem hittem el és ezt kereken meg is mondtam a látogatómnak.

— Rudi, — válaszolta, — hagyj fel az ilyen beszéddel, az ilyesmire könnyen ráfizethetsz, én a barátod vagyok, de megeshet, hogy nem mindenki lesz az ...

Ezután egy nagy fényképet vett elő az aktatáskájából és szó nélkül a kezembe adta. Erről a fényképről nem is tudtam, Donovalyban készült, amint Slánský szívélyesen kezet ráz velem. Talán elsápadtam, nem is csoda, hisz azokban a hónapokban sokkal kisebb „bizonyíték“ is elég volt. Rossz előérzetem támadt, barátom a biztonsági szervektől nem jött csak úgy hiába, úgy éreztem, hogy körülöttem is szorul a hurok, ez biztosan csapda, amelyet nekem állítottak.

— Miért mutatod ezt nekem? — kérdeztem.

— Elhoztam, lehet, hogy az ágyad fölé akasztod...

Erre megmutattam neki, hol a kijárat,