Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
s egyszerre olyan furcsa érzésem támadt, elöntött a méreg, olyan mindegy volt már minden, ha nem szedte volna az irháját a torkának ugróm. Csak később kezdtem félni; az amit mondott, a fénykép, valamire készülnek, biztos nem jött ok nélkül, valamit akarnak tőlem! De mit?... Kezdett derengeni előttem. Persze, hogy akart valamit, biztos valami konkrét ügyben jött tapogatózni, alkalmas lennék-e, hajlandó lennék-e szereplőként részt venni ebben a piszkos játékban ... Šverma a jelenlétemben haldokolt, le kellett tennünk a hóba, nem vihettük tovább és hiábavaló is lett volna tovább folytatni így az utat; Slánskýt okolják a haláláért, erre pedig tanúk kellenek. Ezért jött! A barátom! A fénykép ott feküdt az asztalomon mint egy szótlan, komoly figyelmeztetés. Rendben van, mondtam magamban, bekeretez- tetem. De mégsem kereteztettem be, szorongó félelem fogott el. Amikor észrevettem, hogy egy idő óta valamilyen idegen emberek ólálkodnak „észrevétlenül“ körülöttem, mindjárt megértettem, miről van szó, tudósító tiszt voltam. Rosszabbat nem tudok elképzelni, mint ezt a bizonytalanságot. Emlékszem, hogy egyszer éjszaka, amikor valaki becsöngetett, menynyire megrémültem, de csak a brigádból való barátom volt, eljött hozzám beszélgetni azokról a borzasztó dolgokról, ám ki tudja, hogy tényleg csak beszélgetni jött-e, kiben bízhatott, kinek hihetett akkor az ember ? Folyton az a kérdés foglalkoztatott — mit csinálok, ha értem jönnek? Hagarát becsukták, s rajta kívül hányat csuktak még be? Megszámolni se merem, ki van még közülünk egyáltalában szabadlábon, Hagara be hagyta magát csukni, mások is be hagyták magukat, pedig tudták, hogy mi vár rájuk és mégis... hát én is hagyjam magam? Egyszer csak beállítanak s azt mondják — öltözzék fel, velünk jön... Felöltözöm? Velük megyek? Vagy a végső megoldást választom, tehetek egyebet? A pisztolyt mindig a párnám alá tettem, s állandóan magammal hordtam a hónom alatt, becsukni nem hagyom magam, mondtam, azok, akik így sorra bebörtönzik az embereket, jogtalanul járnak el, talán ezt maguk sem tudják, egy dicstelen szörnyű játék szolgálatába szegődtek, de én az ilyen játékot, ahogy azt ők kívánják tőlem, nem játszom. Nem értettem meg az akkori helyzetet. Reicint Fučík árulásáért vádolták és ítélték el, állítólag abban az időben árulta el, amikor már több mint egy éve a Szovjetunióban tartózkodott. Bevallotta, mindnyájan bevallották, súlyosabb bűntettekkel vádolták önmagukat, mint amilyeneket az államügyész nyersen és vulgárisán a fejükre szórt. Rájöttem, hogy azok a sátánok kocsonyát csinálnak az emberekből. Hiába legénykedtem én is és másnak tettettem magam. Más az, ha az ember szabadlábon van és úgy gondolkodik, és más az, ha az ember benne van a csávában. Slánský nem ringathatta magát illúziókban a sorsa felől, sokkal jobban tudta, mint mások, nálánál kevésbé beavatott emberek, hogy mi történt Kosztovval és Rajkkal, nem ámíthatta magát olyan illúziókkal, hogy ha bevallja azt az összes badarságot, megmenti a bőrét. Kosztov és Rajk is magára vallott, mint azok, akiket velük együtt ítéltek el — Slánský is jól tudta, hogy nem szabadul élve. Hát miért vallott mégis magára? Miért állított önmagáról olyan dolgokat, amelyeket nem is kérdeztek tőle ? Hisz nem a söpredékből kerültek ki azok az emberek, akik a bíróság előtt álltak, kommunisták voltak azok, nem egyszer álltak szemtől szembe a halállal, s becsülettel megállták akkor a helyüket! Hónapok teltek el anélkül, hogy beszéltem volna valakivel, s olykor feltettem magamban a kérdést, persze hiába — kábítószereket használnak, s az lenne az oka? Tudósító tiszt voltam, tudom, hogy mit lehet és mit nem. De ha nincsenek kábítószerek a dologban, ami valószínűtlen, akkor mi a csoda? Mi? Mondom, leírhatatlan félelem fogott el, állandóan körülöttem ólálkodtak, s a fiúk közül, akikért tűzbe tettem volna a kezem, mennyit nyelt el az a feneketlen sötétség ___ D e hagyjuk ezt most. Elébe vágok az eseményeknek. Évek múltán találkoztam azzal a férfival, aki a fényképet hozta — mellesleg berámáztattam s ott függ az ágyam felett, úgy amint ajánlotta. Az utcán találkoztam vele és nagyon megörült a találkozásnak. Amikor búcsúztunk, hirtelen azt kérdezte — te Rudi, nem tudsz valami állást a számomra? Valahogy megfeledkeztem róla azokban az években, nem tudtam, mi lett vele, de erre a kérdésre nem számítottam. — Mondd, mi történt veled ?
