Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
fogom vádolni, sohasem fogom szégyellni magam. Csak most, tizenkilenc év után kezdett az államügyész meddőn elmélkedni, azt állította ugyanis, nem egészen bizonyos, hogy meg kellett azoknak halniuk. Kihasználhatták volna a katonák figyelmetlenségét és éjjel elkúszhattak volna, a partizánok rájuk bukkanhattak volna, életben maradhattak volna; amíg az ember nem hal meg, addig még mindig remélhet; beszélt az orvosról, akinek semmiféle körülmények között sem szabad meggyorsítania a szenvedő ember halálát; mintha ez ugyanaz lenne, mintha az a nő megölt magzattal a méhében gyógykezelés, segítség és a megmentés bármiféle reménye nélkül életben maradhatott volna egy megszállt területen, ahol mindenütt hemzsegtek a katonai alakulatok. Védőügyvédem becsülettel állta a helyét, megcáfolta az államügyész képtelen állításait és rámutatott a rendkívüli körülményekre; a háborús körülmények közti emberölést nem lehet a békeidők paragrafusaival mérni. De ők parancsot kaptak arra, hogy ítéljenek el, tehát el kellett, el is akartak ítélni, így hát el is ítéltek. Mondom, a valóságot egyedül én ismerem, akár meg esküdhetnék rá, hogy a közelben nem volt akkor egy emberfia sem, nem tudom, hogy a vádlók hol szereztek annyi szemtanút. Tulajdonképpen nagyon is jól tudom: aki a Gyorshadosztály katonája volt, az megbocsáthatatlan bűnbe esett, ami azt jelenti, hogyha valakit ezek közül megfenyegettek, hogy tegye azt, amit mondanak, mert különben baj lesz, az tanúskodik az égvilágon akármire. Lehet ugyan, hogy nem mindenki tanúskodnék és esküdnék bármire, de sokan képesek az ilyesmire, és az én esetemben így is történt. Akkor is úgy gondoltam, és ma is azt hiszem, hogy amit tettem, az emberhez méltó cselekedetnek számít, hangozzék ez bármilyen szörnyen. Az a pillanat döntött az én sorsom felett is, elhatároztam, hogy ebből a kegyetlen bűnös háborúból elegem volt, nem vagyok ugyan a nagy frázisok és szavak barátja, de akkor úgy éreztem, mintha azok öten, akik ott feküdtek, a legközelebbi hozzátartozóim lennének, s valami azt súgta — menj át azokhoz, menj, ők tudják miért harcolnak ... A németek előrenyomulása egy időre megállt és mi is megrekedtünk. Ez kedvezett nekem, lovon vágtatva bejártam az egész környéket, kerestem az összeköttetést a partizáncsoporttal, amelyről tudtam, hogy a támaszpontjuknak valahol a közeli erdőben kell lennie. Szerencsém volt, egy éjszaka egyenesen a karjaikba rohantam s mondom nekik, fiúk, én hozzátok tartozom, szlovák vagyok, rég kereslek benneteket... Nem nagyon hittek nekem, a szlovákokkal még nem voltak semmiféle tapasztalataik, kevés ember ért meg olyan kihallgatást, mint amilyennek engem vetettek alá, mindent elmondottam magamról, a szlovákokról, arról is, milyenek voltak nálunk az állapotok, nem titkoltam el azt a két lövést sem, nem nagyon tetszett nekik, de végül is elhatározták, hogy maguk közé fogadnak. Később egyre jobban gyarapodott a szlovák szökevények száma, csoportosan álltak át a partizánok oldalára, de én voltam egyike a legelsőknek. Nehéz év következett, a front tovább, kelet felé vonult, mi pedig egyre mélyebben harcoltunk a hátországban a németek ellen, azok kétszer vonultak fel ellenünk, az első alkalommal sikerült kijutnunk a veszélyből, de a második telitalálatként készületlenül ért bennünket. Egy egész hadosztályt vetettek harcba ellenünk, s néhány ezer férfi és nő közül csak siralmasan kevesen maradtunk. Újból alakulatba tömörültünk, habár távolról sem voltunk olyan erőben mint azelőtt, de tovább tartott az élet-halál harc, s jaj volt annak a németnek, aki a kezünk közé került, de jaj volt a miénknek is, akit a németek ejtettek foglyul, egy irgalmatlan, szörnyű és kilátástalannak látszó küzdelem volt ez, már csak maroknyian maradtak belőlünk, a németek pedig törtek kelet felé, s már úgy látszott, hogy valóban nem tartja fel őket semmi ___ D e nem erről akarok beszélni. Nem a partizánok megpróbáltatásairól Ukrajna földjén, azok részemről 1913 tavaszán befejeződtek, amikor egyesültünk a Nagy Ország előrevonuló csapataival. A partizánbrigádunk parancsnoka nagyon megszeretett, de jött a parancs, hogy a szlovák partizánoknak jelentkezniük kell az alakuló Csehszlovák brigádnál. Nehezen búcsúztam azoktól a derék elvtársaktól, akikkel annyi jóban és rosszban voltunk együtt, de őket is más-más posztra állította a sors, én pedig Buzulukuba kerültem a mieinkhez. Találkoztam ott néhány gyorshadosztálybeli ismerősömmel, akik később szöktek át az oroszokhoz, a további események pedig már