Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
Ladislav Mňačko a tanú Nehéz erről beszélnem; igaz, agyonlőttem őket, egy tizenkét éves ukrán gyereket és egy másállapotos nőt. Mindkettőjüket közelről, pisztollyal lőttem fejbe; annyi hosszú évek múltán ki Ítélhetné meg ezt mai szemmel? Nem vádolom magam ezért, s kijelentem, hogy újból megtenném, mert a legcsekélyebb reményük sem volt azoknak az embereknek. Miért szenvedjenek hát; irgalmas cselekedetnek tartom, amit tettem, kegyelemlövésnek, amelyért nem szégyellem magam. Persze ma beszélhetek akármit, sokan mindenféleképp értelmezték és magyarázták ezt, de tizenkilenc év után egész más helyzetben és körülmények közt szinte lehetetlen egy ilyen esetet megmagyarázni. Ma már csak a szubjektív érzés maradt, a bűn vagy az ártatlanság tudata, s amint mondtam, nincs miért szégyellnem magam, tudom, hogy így cselekedtem jól. Végül is nem hiszem, hogy a bűnvádi eljárást az igazságszolgáltatás kedvéért indították ellenem; annak más, sötétebb háttere volt. Abban az időben a Gyorshadosztály szakaszvezetője voltam, közismert, hogy mit jelentett ez akkor. A németek előrenyomultak Ukrajna területén és néhány ezer szlovák velük együtt vonult a bolsevik dögvész, az Antikrisztus, a kultúra és a civilizáció ellensége ellen; szóltak a harsonák és a zászlókat a szlovák katona halhatatlan dicsőségével koszorúzták. A győzelmes előrenyomulás közben pár napra egy folyócska partján rekedtünk, miközben az ukrán partizánok felgyújtották néhány autónkat. Parancsnokságunk ilyen esetekben nem teketóriázott; növelni kellett a harci szellemet, a tábori csendőrök „tisztogató hadműveletet“ hajtottak végre, átfésülték a legközelebbi falut, amelyben mindössze öt embert találtak. Megkötözve a hadosztály-parancsnokságra hurcolták őket, összeült a hadi- törvényszék, amelyen maga az igazságszolgáltatás generálisa elnökölt. A tárgyalás ilyen esetekben mindig simán és gyorsan zajlott le; banditák, szabotőrök, bolsevik csürhe, kötél általi halál. Az ítéletet a mi szakaszunknak kellett végrehajtania, de kapitányunknak nem volt ínyére az akasztás, így hát megparancsolta a helyettesének, bizonyos hadnagynak, hogy a banditákat lövesse agyon. A hadnagy összeállította a kivégző szakaszt, az öt embert pedig — két parasztot, egy reszkető öregembert, egy másállapotos nőt és egy tizenkét éves gyermeket — a falu egyetlen épségben maradt falához állították, a hadnagy elegánsan suhintott a kardjával, eldördült a sortűz és az öt megkötözött kezű ember a földre rogyott; mindenki másképp, az öregember még lépett néhány lépést, az asszony térdre esett, mintha imádkozni akarna, a gyerek pedig még a sortűz előtt valamit kiáltott; a szlovák katonák rosszul céloztak, s a fiú a földön fetrenciett, az asszony jajveszékelt — anyukám, jaj anyukám ... azok a disznók pedig otthagyták őket. Véletlenül ott voltam a közelben, láttam az egész kivégzést; s amikor elment a kivégző század, odamentem a két haldoklóhoz és egy-egy kegyelemlövéssel véget vetettem szenvedéseiknek; előbb a gyermeket lőttem agyon, majd az asszonyt. Sohasem felejtem el a tekintetét, amint lehajoltam hozzá, láttam a szemében a halálfélelem kétségbeesését, de talán azt is éreztem, mintha kínszenvedéseinek a végét várná; borzasztó fájdalmai lehettek, mondom, hasba lőtték és otthagyták fekve, hadd kínlódjon ... Ügy éreztem, hogy nem tehetem meg, már-már visszatettem a pisztolyomat a tokjába, de mintha a szemei arra kértek volna, lőj, lőj agyon gyorsan és vess véget szörnyű kínjaimnak, ne hagyj így haldokolni... Fejéhez szegeztem a pisztolyt és elfordultam. Meg kellett tennem, értitek, meg kellett, és ezért sohasem
