Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - SZÍNHÁZ - Fellegi István: Két komáromi bemutató

jobb brigádvezetője, Kincses Zsuzsi (Ferenczy Anna) jelenlétében a rendezői beállítás jobban kiélezte volna a kettejük közötti huza-vonát egészen az összecsapásig, a jelenet jobban meggyőzne arról, hogy Kincses Zsuzsi nemcsak szerelme kedvéért, hanem meggyőződésből állt át az egyesülés híveinek pártjára és olyan kemény legény, hogy amit egyszer a fejébe vett, azt keresztül is viszi. Ezt az eszmei részt kibontó jellemformáló hatást legyöngíti Kincses Zsuzsi lágysága, különféle kellékekkel pepecselő határozatlansága, — sokszor indokolatlan mozgása is, s a jelenet így sokat veszít tempójából.

Ugyancsak élesebb beállítást és színészi megformálást kíván a második felvonás jelenete, mikor Madaras Antal kivágja a nagy tromfot, Kincses Zsuzsi szíve vágyát, az ösztöndíjjal biztosított főiskolai tanulmányt, ezzel akarva a két szerelmest elválasztani és meghiúsítani a két szövetkezet egyesülését. Indokolt lenne az elnök erősen kiexponált, felfokozott triumfáló póza, mellyel előleget vesz a biztos győzelemre. Célba is talál, hiszen ez a tromf okozza Zsuzsi és Jóska szakítását. Ezekben a jelenetekben a tartalom formai kifejezése a „többet“ indokolja.

Viszont „kevesebb több“ lett volna más jelenetekben. Például a második felvonásban Madaras Antal megütött tyúkszemének és a harmadik felvonásban Golóssy bekötött fejének túl hosszas tapogatása és az asztal körüli huzamos kergetőzés fékezőleg hat. Ez a „kevesebb“ persze főleg a színészi mértéktartás kérdése. Sikerült, jóízű jelenet Cseber Laji (Várady Béla) részeg hetvenkedése, de zavar a mulatozóknak, mintegy háttér-díszletként beállított halott komparza. A színpadkép túlzsúfoltsága már vizuálisan is „nyomja“ a főakciót, s ez csak méginkább érvényesülne, ha a komparz életre kelne. De nem is indokolt a jelenlétük, hiszen le kellene fogniok a késsel hadonászó Lajit, a jelenet füstbe menne, ami kár volna. Az elnök szobrával elvonuló „halotti menet“ ötletes jelenete is csak nyerne a sűrítésen. Ezek után kerül sor Madaras kesergő jelenetére. Itt még nem jut el hibái teljes felismeréséig, tehát indokoltabb lenne, ha félreülne s nem vegyülne el az ellenpárttal, s így adná tudtunkra, hogy még nem ért egyet az egyesítéssel.

Helyenként megmutatkozott az a Konrád rendezéseiben máskor is előforduló eltolódás, ami a szöveg-adta értelem és a színészi akció hibás időzítésének következménye. Várady Béla részeg-jelenetében az egymásnak ellentmondó állítások mindegyike. („Én is ember vagyok — Nem vagyok ember — Én is ember vagyok“) más és más impulzusból fakad. Az utolsó „Én is ember vagyok“ beismerése annak, hogy a sok ital kifogott rajta, de elhangzik, még mielőtt a „viszontlátás“ közelgő veszélye gyors távozásra késztetné Lajit, s ezért értelmetlenné válik. Még feltűnőbb a szövegnek és akciók hibás összehangolása a zárójelenetben. Zsuzsi anyja, Kincsesné (Lelkes Magda) már belefáradt abba, hogy ide-oda szaladgálva közvetítsen a szín két ellentétes oldalán álló, csökönyösen durcáskodó szerelmesek között, s 'ezt ki is mondja. Tehát hatásosabb módszert kell alkalmaznia. Ezért mondja monológja után: „Vagy talán nem ismeritek egymást? A lányom ... A vejem. ..“ A kölcsönös bemutatásnak mozgásba időzítése annyi, mint megfogni az egyiknek, majd a másiknak kezét és egymáshoz vezetve összeborultatni őket, hiszen egyébre se várnak. Ez lenne a végszó logikus csattanója.

Bár alig, de mégis zavarólag hatott néhány kosztümözési indokolatlanság: Jóska és Zsuzsi ünneplői nyilvánvalóan munkanapon, a falusi cigányprímás elegáns szmokingja, Zsófi túl fiatalos volta.

Végül pedig: a tablót is meg kell rendezni. Ha túl hosszú a sor, az epizódszereplők nem sértődhetnek meg, ha a második sorba kerülnek.

A színészi ’teljesítményekről röviden ennyit: Fazekas Imre alakítása igazolta, hogy egymáshoz hasonló szerepekben sincs mit félnie attól, hogy önmagát ismétli mindaddig, míg figurája belső életének adottságai keretén belül marad. Ferenczy Anna a tőle megszokott, de meg nem únt, sajátos varázsával formálta meg Zsuzsiját és meggyőzött, hogy ezt a szerepét is szereti. Szerelmese Bugár Béla helyenként kissé fukar volt iránta érzéseiben. Mikor elparen- tálja „Ha nem jött, hát nem jött“, nem győzött meg, hogy ez fáj neki, mert nagyon szereti. Lelkes Magda rutinja ismét megtalálta helyét a figurán belül, de zárómonológja pátoszának a lehető legegyszerűbb kifejezését kellett volna adnia. A kimondott életigazság így meggyőzőbb lenne. Várady Béla kamaraalakításhoz mérhető teljesítményével meggyőzött, hogy nemcsak ismeri, de szereti is a falut. Siposs Ernő és Siposs Jenő két hálás típust formált meg kellő mértéktartással. Szerencsés ötlet volt a Riporter szerepéből Riporternöt csinálni s ezt Udvardi Annára bízni, aki új oldaláról mutatkozott meg, új árnyalatokkal gazdagítva kifejező eszközeit. Szentpéteri Aranka és Holu- bek László, Zsófi, illetve Gliga Vaszi szerepében, valamint a többi epizódszereplő jól beleilleszkedtek az előadás stílusába és ritmusába.

Mindent összevetve, stílusos, jó előadást láttunk. Rendező és együttes jól oldották meg ennek a tervbesorolt feladatnak színrevitelét, amit az eddigi hírek szerint közönségük is igazol.

A második, április 16-án bemutatott darab Sós György A pék című drámája volt Martin Gregor rendezésében.

Szintén mai tárgyú darab, amelyet szerzője egy meg nem nevezett magyarországi faluba helyezett. Öregedő főhőse, Forró Márton a pék, egyetlen segédje és minden máshonnan várt segítség nélkül maradva, emberi és iparos becsületből, beteg szíve dacára a végsőkig kitart a munkában, hogy naponta mindenki asztalára friss kenyér kerüljön. Végül beáll az