Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - SZÍNHÁZ - Fellegi István: Két komáromi bemutató
új segéd, aki már utódja is lesz, mert a tűi - erőltetés megöli Forró Mártont. A dramaturgia választása nem esett kima- gaslóbb értéket jelentő darabra. Bár Sós György neve, mint a Pettyes című jó. sikerrel játszott vígjáték szerzője Magyarországon és nálunk is ismert, ezzel a darabjával s ehhez a műfajban alatta maradt elsőszülöttjének. Mintha a szerző cseberből vederbe, a sematizmust elkerülendő a konfliktusmentességbe esett volna. Nem fest ugyan rózsaszín lakkal, ellenkezőleg, viszont fabulája oly komor és sivár képet tükröz egy szocialista faluról, közömbösségről és az emberi kapcsolatok sivárságáról, hogy ez már a valószínűség rovására megy. A mindenkor cselekvésre ösztönző külső konfliktus hiánya szüli a főhősnek, a péknek teljes passzivitását, aki ellenlábas híján, nem környezetével, nem emberekkel küszködik, csak a neki már túlnehéz liszteszsákokkal és da- gasztóteknővel a „mindennapi“ kenyérért. Beletörődik igavonóhoz is méltatlan helyzetébe, pedig egyik monológja arról tanúskodik, hogy kommunista, méghozzá régi, illegális pártharcos. Az első felvonásban felcsillan ugyan az ellentét öreg mester és fiatal, törtető segédje között, aki egyből faképnél hagyja a falusi pékséget a városi péküzem kedvéért, még mielőtt helyébe mást küldenének, s tudva, hogy még sokáig nem is küldenek. A pék ebbe is belenyugszik, elengedi, s így ez az induló konfliktus is feloldódik, az első felvonás, vagyis az expozíció végére olyannyira, hogy annak hordozója — többé színre sem lép. De ennek és minden más konfliktusnak tovább- vivés-éből bizonyára egy másik pék s egy másik dráma született volna, nem az, melyet a szerző szándékolt. A műsorfüzetbe írott sorok szerint a szerző szándéka az, hogy emléket állítson azoknak, „akik soha nem csapnak lármát maguk körül, hanem csöndben, szerényen, lelkiismerettel dolgoznak“, akik sohasem vittek végbe semmiféle hősi tettet. Ilyen anyag feldolgozása drámában nem lehet meg konfliktus nélkül, s így — a belső, a szubjektív konfliktusnak kellene helyt állnia a másik helyett is. Mivel azonban Forró Márton mindenbe belenyugszik, belsőleg sem háborog, sőt, közönyt és be nem váltott ígéreteket jószívvel menteget, vagyis szubjektív konfliktusa sincs, a szerző szándékából holmi színpadra alkalmazott ballada született. Műfaji fogyatékosságai mellett is A pék ereje éppen a Forró Mártont jellemző passzív líraiságban van, ami a rendezésnek és a péket alakító színésznek Király Dezső lehetőséget adott ahhoz, hogy a szerző emlékállítási szándékát művészi formába öntsék. Sajnos, sem rendezés, sem színész nem tudták elkerülni a feladat szentimentalizmusra csábító buktatóját és naturalizmusba estek. A gondolati elemek elmélyítése helyett az érzelgősség, az áldozathozatal szenvelgő hősi póza jellemzi Forró Mártont. Hiszem, hogy a szerző nagyon egyszerűnek álmodta meg főszereplőjét, akinek „lírája“ inkább érdes, de nem szenvelgő. Amit vállal, vállalja azért, mert nem tudja az életét elképzelni hideg kemence mellett, s aki semmivel sem adja tudtára a nézőnek hősiességét, — ez a tudat egyszerűen hiányzik belőle — ezt a tényt csak a néző állapíthatja meg róla. A látott beállításban Király Dezső egy elmulasztott lehetőséggel lett szegényebb, holott tehetségéből futotta volna egy emlékezetes alakításra. A főhős szerzőileg szándékolt passzivitása és az a velejáró törekvés, hogy távol tartson tőle minden segítséget, hozza magával egyrészt a nehezen hihető, erőltetett fordulatokat, másrészt a többi szereplő laza, nem szerves beillesztését a központi „cselekménybe“ (ami valójában nincs is), szerepük eltörpül a pék mellett, jellegük epizódszerű. Az ellenőr: Boglár (Lengyel Ferenc), Majomé (Lőrincz Margit), Toronyi (Rozsár József), Köves (Tarics János) és Feri (Csendes) szerepeltetése nélkül valójában csorbítatlan maradt volna a címszerep. Nem mondható ez Fazekas tanácselnök szerepéről, Turner Zsig- mond alakításában, akit a legnagyobb felelősség terhel Forró Márton sorsáért, és ezt tudja is, amikor a pék felesége, Terus (Bottka Zsuzsi) — (aki nem tudni miért siratja el előre az urát), — segítségét kéri, mert rosszul van az ura, bár titkolja. Azt hinnénk, a tanácselnököt rossz lelkiismerete készteti arra, hogy az utolsó órában mozgósít városi orvost és kórházi mentőautót, de lázas telefonálásán okkal-joggal nevet a nézőtér, mert bohózati jelenet tanúja. Érthetetlen, fület és értelmet sértő ennek a felelősséget viselő figurának ilyetén való beállítása. Ha netán a rendezés élénkebb színfoltot akart vinni már a fényhatások által is túl komorra sikerült inszcená- cióba, ezt semmiképp sem tehette a főmotívumok rovására, ami károsan hat ki az egész előadás eszmei tartalmára is, amit pedig a darab nem nélkülöz. Sajnos, a rangos színészt s egyúttal rangos rendezőt ez az inszcenációja nem igazolta. Fellegi István
