Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Mai magyar darab hazai Nemzeti Színházban
Egy ember — Ägass László, a (kiváló mérnök, tudós — tizenhét évi tagadás, ha úgy tetszik: belső emigráció után kénytelen elismerni az idő szülte, az idő érlelte érveket, nem bír tovább mindenre nemet mondani, ahogy maga mondja: Nem akarok csak Iköztetek lenni, hanem hozzátok akarok tartozni. Vallomást tesz, megmutatja önmagát, múltjának egy takargatott pontját: horthysta tiszt korában a németek két elfogott magyar partizánt hoztak egységéhez, s tiltakozása ellenére alantasa kivégeztette az egyik foglyot, — a másiknak sikerült megszöknie. Ägass őszintén, becsületesen elmond mindent, ami és ahogyan történt. Elvárja, hogy higgyenek neki, elsősorban azok, akik között hosszú éveket töltött el a tudományos kutatóintézetben. Vallomására ki-ki másképp reagál: Cserepes, az igazgató, aíki kézzelfogható eredményekre törekszik mindig és minden áron — mennyire ismerjük ezt a szorgos, állítólag kiváló szakembert a közelmúlt évekből — megpróbálja eltussolni a dul- got, dühös Agassra, ihogy „szeszélyével“ veszélyezteti a megkezdett kísérlet sikerét, s egyszerűen képtelen felfogni, hogy a mérnöknek más is fontos, sőt fontosabb lehet, olyasmi, ami elismeréssel, százalékkal nem mérhető; amikor Barla, a megmenekült partizán aki alezredesként az intézetbe kerül, Agasst vallomása után kiutasítja munkahelyéről, Cserepes még azt is megpróbálja, hogy suba alatt, nem bérért, de külön tiszteletdíjért vonja be Agasst a további munkába. (Valahogy ez a mozzanat is ismerős mindnyájunk előtt, sok mindenre és sok mindenkire emlékeztet, mérnökökre, akik eldugott hátsó szobában dolgoztak tovább elbocsáttatásuk után ugyanazon a tervrajzon, csak éppen nem bérért, hanem tiszteletdíjért.) Ugyanakkor Cserepes meg van győződve róla, hogy ő embernek is, főnöknek is egyaránt nagyszerű: eredményt mindig produkál, s az alárendeltjeihez is jó, minden tőle telhetőt megtesz értük. Van egy másik fölöttese is Agassnak: Laczkó mérnök, akit kezdetben ellenszenvesnek találunk (nagyon tudatos, nagyon okos írói szándék, hogy ilyennek állítja be). Ez a Laczkó, aki bár fölöttese Agassnak, érzi és tudja, hogy a másik tehetségben, tudásban jóval túltesz rajta, tudja azt is, hogy az osztályvezető funkciója Agasst illetné meg: biztosan féltékeny rá, talán irigy is, ráadásul megkeseredett ember, elhagyta a felesége. A válság pillanatában mégis megvan az erkölcsi ereje, hogy fenntartás nélkül higgyen Ägass őszinteségében, mellé álljon, harcoljon érte. Még ketten vannak Ägass mellett: fia, aki szívvel-lélekkel a ma embere, szocialista ember, s a vallomás pillanatában apja szemébe vágja, hogy nem tud ihinni neki, mert tizenhét évig hallgatott. De éppen embersége állítja végül is apja mellé, kényszeríti, hogy verekedjen, foggal-tíz körömmel viaskodjon érte. A másik Ägass menyasszonya, Mária, a polgár, aki ijedten vállalja a Cserepes kínálta kényelmes, zűröktől mentes, de mégis megélhetést biztosító becstelen megalkuvást. A darab — talán kissé eszményítve mai valóságunkat — végül is Ägass igazságának győzelmével végződik, maga Barla ad neki elégtételt, közeledik hozzá, pátosz nélkül, nagy gesztusok nélkül, egyszerű emberi beismeréssel. Ami azonban addig történik, jobban mondva elhangzik a színpadon, — hisz a darab vitázó darab, nézetek, gondolatok szembeállítása, a mondatokból, gondolatokból bontakozik ki előttünk a szereplők jelleme, nem pedig akciókból — sok mindent mutat meg mai életünkből, sok olyat, ami saját régebbi felismeréseinkre tapint rá, nem egyszer vitázó visszhangot ébreszt bennünk. Ägass „hozzátok tartozásának“ kívánságára Laczkó replikája: Azt hiszed, együvé tartozni az csak szándék dolga ? Le kell azt fedezni közös szenvedélyekkel, közös kínlódásokkal. . . Már régóta készülök rá, hogy megmondjam neked: a hátad mögött elneveztünk hotelportásnak. Azt hiszem, ez szimbólum is: éppen a kapuban állsz, se kint, se bent. A másik fél igazát szinte megcáfolhatatlanul képviseli Ágassal szemben Laczkó. Becsületes epiber ő is: fanyarsága, sokszor ridegsége a csalódás kiváltotta kényszerű reakció, talán egyfajta funkcionárius-attitűd is van benne, a múltból megmaradt valamiféle páncél, amellyel takargatni kellett az emberséget. Laczkó példáján — ezer brosúránál meggyőzőbben — mutatja meg Dobozy: a jó kommunista is lehet jó ember, pontosabban: csak jó ember lehet jó kommunista. Éppen Laczkó mondja szemébe az eredményekért mindenen keresztül gázoló Cserepesnek: attól nem félsz, ha Ägass visszajön, szembe fog köpni? Ägass magatartása — a tizenhét évi hallgatás és tagadás, a (belső, néma negációk végtelen sora, s végül a vallomása — nem mondhatjuk, hogy eszményi, hősi, példamutató lenne. Amiről az író meggyőz, csupán annyi: ez az ember őszinte, a maga módján becsületes, sőt a társadalom objektív igazságának szemszögéből nézve becsületesebb a lihegve lelkende- zőknél, akik — hányszor meggyőződhettünk róla! — ugyancsak magukban, némán, de becstelenül szajkózzák mindenre: nem, nem, nem! A drámát valóban magukban érezték a színészek. Több volt mint játék, amit a színpadon láttunk: vita volt a szerzővel, vita egymással és önmagukkal, talán másokkal is. Mai életünk igazságait tárták önmaguk és a közönség elé — sokszor a személyes felismerés, a személyes érdekeltség meggyőző erejével. A legkiválóbb prágai színészekkel találkoztunk a színpadon: mindnyájukat átfűtötte, egybeötvözte az átélés, a belülről érzett dráma, az a nagy élmény, amellyel magukévá tették a művet. Karol Hőger lenyűgöző erővel vitte színpadra Ägass Lászlót. Ahogy mondani szokták: idegekből játszott, egyetlen gesztusa, egyetlen hangvétele sem volt túlzott, hitelesen formálta meq ennek a 'becsületes, igazságot kereső embernek az alakját A jóember igaz
