Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tőzsér Árpád: Mogorva csillag
Egy távolabbi példával élve, elég Baudelaire és Verlaine költészetére utalnunk, Verlaine színes, változatos formavilágára, Baudelaire tömény verselésével szemben. Tőzsérnél megvannak a szükséges előfeltételek arra, hogy a költői műfajok gazdagságát a lehető legteljesebb mértékben értékesítse a továbbiakban. A Tőzsérre tett művészi hatást vizsgálva ki kell emelnünk Petőfi verselését. Az ő hatása mindenekelőtt az első szerelmes verseken nyilvánvaló (Három pokol tüze lobog bennem). A népdal közvetlenül is hatott Tőzsérre. Ez a hatás egyrészt szerkezeti (a „Jövőn innen — múlton túl“ indító képei) s ezt erősítette Illyés Gyula reflexív alkotásmódja, másrészt hatott rá az a kristálytiszta líraiság, amely a maga póztalan egyszerűségében a legbonyolultabb emberi dolgokat is képes kifejezni. Ilyen értelemben beszélhetünk a népdal közvetlen hatásáról a „Szerelemsirató“-ban: Bánatomat most a szép, szomorú nóták s a holdra nyüszítő kóbor kutyák szólják. Gőgös voltam, nincs már gőg bennem szemernyi. Most tanulok síró, érző ember lenni. „Megkötöm lovamat szomorú fűzfához. Lehajtom fejemet két első lábához.“ Lehajtom fejemet, le kellett von régen,... Ahogyan a népdalstrófa búcsúzik a versben észrevétlenül, szinte lábujjhegyen, az remeklés. De a vers befejező képe is gyönyörű: Magamra maradtam, jaj, nagyon magamra, nincs velem csak az ég miijó csillagbarma. Azok körülállnak, körülszomorkodnak. Közéjük illenék zokogó pásztornak. Tőzsér itt a magányosságot fejezi ki, s ezt az érzést sokan és sokféleképpen .kifejezték már. Elég most Tóth Árpád híres versére, a „Lélektől lélekig“ kozmikus látomására gondolni. Tóth Árpád költeménye lassú, jambikus lüktetésével, zenéjével, egész formájával tragikusan örökkévalónak és feloldhatatlannak érzi az emberi magányt: Tán fáj a csillagoknak a magány, a térbe szétszórt milljom árvaság ? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen, messziségen át? Óh, csillag, mit sírsz? Tőzsér a népdalhoz kapcsolódva, a magány érzését úgy fejezi ki, hogy látjuk: ez a magányosság átmeneti jelenség nála, a népdal ugyanis közösségi kincs, s a népi közösség előbb-utóbb feloldja a magányt, előremutatva egy békéltető emberi közösség felé. Nézzük a „Férfikor“-t. 1958-ban írta, s itt tömörítve jelentkezik mindaz, amit Tőzsér verseléséről elmondtam: dinamika, drámaiság, A népdaltól tanult indítás, a bevezető kép azonnal a rohanás képzetével robban be a versbe, annak mintegy zenei főtémáját alkotva: 'Villamos vágtat, mintha vad futna, megadón fekszik alá az utca. Szerelmét adja lány a legénynek: adom magam vad tülekedésnek. Ezután a zenei melléktéma következik, az önarckép, múltja és jelene: Állandósul a robaj a vérben, férfikort kongat huszonkét évem. Huszonkét éve adom a hőst itt, játszok a sorssal szembeköt ósdit. Élek, csavargók, vagyok, mert lettem, mint dér az ágon: megkérdezetten. A továbbiakban a fő- és melléktéma összefonódik, s mint új elem, belép a versbe a külvilág, a szocialista társadalom sok létfontosságú kérdése. Itt hirdeti meg Tőzsér a ma emberi programját: az emberi teljességet, szabadságot, harmóniát, s ezek a szavak épp 1958-ban kaptak nálunk különös jelentőséget. Megoldó szemmel világom járjam. S ha bimbót látok, virággá lássam, hogyha gazt látok, tüzlánggá nézzem: járjon az ember szegfű-fehérben ... Fagy-fegyelembe vérmeleg kedvet, csendszájba bátor szót követeljek. A horizont kitágul: Világot rontó nyers erők kelnek, nem elég félni már egyért egynek ... Mindenki mindér’! Pötty, külön fények szűnjenek! — Táncba, körtáncba népek!
