Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tőzsér Árpád: Mogorva csillag
tette az ötvenes évek közepének világnézeti buktatóin, sokat kínlódott, sokszor kikapott, s 1959-ben elhallgatott. Kemény férfiassága és csakazértis-daca azonban átsegítette őt a bajok sűrűjén, a katonaévekben újra tollat ragadott, s most megjelent az első kötet, a várvavárt első fecske. „Nyílni kell újra, nincs kifogás, — ez az örökvalóság“ — írja Tőzsér. Hallgatni nem lehet, mert „A szó: megváltás, a szó: végzet“ annak, aki egyszer szólni próbált. A kötet csaknem egy évtized költői termését takarítja be. A hazai magyar könyvkiadás régi tartozása ez a könyv. Igaz, 1958-ban megjelent egy lírai antológia (Fiatal szlovákiai magyar költők), ahol Tőzsérnek is olvashattuk 18 versét, de már akkor is megérdemelt volna egy önálló könyvet. A késés folytán ugyanis a kötet minősége egyenetlen. Mintegy hatvan verset ölel fel, de még a zsengék kihagyása után is fejlődésében mutatja be Tőzsért. Adottságainál fogva eleve lírikus alkat, a szónak — mondjuk — villoni értelmében. Gátlástalanul őszinte, mindent megír, ami emberi és ami vele valamiképpen összefügg, mindent költészetté avat, és az egész külső valóságot önmagán szűri át. Egyéniség. Az egyéniségnek az az íze-zamata, sava-borsa, hogy úgy mondjam pikantériája érződik versein, amely Apollinaire, Rimbaud, nálunk Petőfi, Ady költeményeit is átitatja és olyan megkapóan egyé- níti. Náluk a mű vallomás, afféle lírai önéletrajz, s ebben (mivel az egyén nagy emberi közösségek szerves része), mindig benne él az adott kor, az adott társadalom. Realista, ismeri a szavak súlyát, a költői felelősséget. Szűkszavú, lényegre törő. A szavak a valóságot fedik. „A szavak megint rendbeállnak,... Szavak, nem“ sorsok, szóhatalmak" — írja. Az elmúlt évek belpolitikai viszonyai azt eredményezték, hogy meghasadt az emberek belső világa, elmélyült a szakadék egyrészt gondolataik, érzéseik, másrészt tetteik között. Az emberek nagyrésze kettős életet élt, volt egy rejtett Én befelé és egy nyilvános kifelé, úgyszólván automatizált mozdulatokkal, a legtöbb esetben úgy, hogy maga a szenvedő alany sem tudatosította ezt a belső szakadást. Költőinket. íróinkat is elérte ez a végzet, s világosan kimutatható műveiken. Bábi Tibor „Keresek valakit“ című szép versében (1958) így ír erről: „Verset is csak néha írok, s ha írtam, érzem, hamis, — egyforma verkli, szürke nóta, megúntam magam is ...“ Dénes György, „Vers az ébenhajú éjszakához“ című versében, megközelítette igazi önmagát: „Cseppents boromba forró mérget, — kínnal érezzem, hogyha éget, — kergessen, űzzön egyre messzebb, — háborgó, barna tengerekhez, — tűzhányók izzó katlanához, — a vasban vérező világhoz.. .“ Mennyire különbözik viszont ettől a költeménytől, egyebek között stiláris tekintetben is, mondjuk a dialektikusán, művészileg erőtlenül megfogalmazott Árvában meg a Duna mentén: „Most a szabadság napja lángol, — a nép, a nép a nép az úr, — kezében fegyver, védi jussát, — élni, élni, élni tanul..Költőink művén többnyire következetesen kimutatható ez a kettőség, egyrészt átélten, őszintén és egyénien megfogalmazott személyi lírájuk, másrészt alkalmilag művészi szempontból erőtlenül megragadott társadalmi politikai költészetük között. Külön tanulmányt érdemelne ez a probléma, azt hiszem, érdekes volna több alkotást lélektani és kultúrpolitikai szempontból megvilágítani, folynak is már róla a viták, de az kétségtelen, hogy lényegében egy tudathasadásos jelenségről van szó, s ez tragikus, mert ez a tudathasadás lényegében művészetellenes, tehát társadalomellenes is. A művész és a mű, mint a társadalmi tudatforma ugyanis nem akkor válik hatóerővé, amikor fenntartás nélkül azonosul az adott világgal, vagy annak valamilyen készen kapott magyarázatával, hanem akkor, ha az állandó mozgásban levő emberi társadalom elé oda tudja állítani a maga átfogó konstruktív emberi programját. Közben persze maga a mű is változik, alakul. A fejlődő ember állandó vitája ez a fejlődő világgal — és önmagával. Minden élő elmélet változik, amennyiben igényli a hatékonyságot a társadalom életében, s fejlesztésében épp a művészetnek van fontos szerepe. Tőzsér, ars poeticaszerű megfogalmazásában így ír erről: ... a cél csak folytatás, s nem megvalósulás, sohasem arra kell, hogy elétérdepelj, érteni akarom fegyverem, az atom burkában kavargó kozmoszokat, a szombat délután zokogó lányokat, az apát kereső emberhúsmagvakat érteni akarom, katonám, hinned kell. (Credo ut intellegam.) Ha a „Férfikor“-t és az utolsó ciklus verseit vizsgáljuk, elsősorban az lesz nyilvánvaló, hogy Tőzsér főproblémája éppen az egyén és a világ viszonya, a birtokbavétel vágya. Tőzsérnél ez a viszony korántsem idillikus. A világgal állandó, szenvedélyes vitában áll. Nyers-kamaszos lázongásain („... Magam is — úgy feszengek szétdobott ingnyakammal — ebben a csokornyakkendős világban, — mint a sok jó pénz között a hamis.“): szerelmein („Szerettem, de gúnnyal, — hej, rajta vesztettem...“), élet-halál kérdésein át (Sötét hatalmak indulnak rám, — s a létem börtönné — teszik. Hajítnak bölcselkedni — élet-halál közé"), egész a társadalom legégetőbb kérdésein töprengő költeményekig rendre jellemző ez a „vitatkozó alázata“ Tőzsérnek. Ez a dialektikus gondolkodó alapállás Tőzsér egyik legmarkánsabb költői tulajdonsága. A társadalmi költészetben az ötvenes évek végefelé jelentkezett, de az irodalompolitika konok falán akkoriban csak itt-ott törhetett át ez a konstruktív gondolkodásmód. Abból
