Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
A robaj elült, csend nehezedett az udvarra. — Katonák! — üvöltött fel nyújtottan a tiszt és pisztolytartója felé kapott. Gracsev ökle csak egyet lendült, de Mráz felbukott. És az őrnagy elismerően kacsintott az őrvezető felé, aki hirtelen rálépett szöges bakancsával a pisztoly-tartó felé kapkodó kézre. Mráz felvonított fájdalmában. — Katonák! — ordította, miközben katonája ügyes ujjai kirángatták a pisztolyt. Egy kicsit zavartan nézte a legény, hóna alatt a puska, majd hirtelen Gracsev felé nyújtotta. Az őrnagy legyintett. — A tiéd — mondta a katonának. — Katonák, katonák — rikácsolta a tiszt, de Gracsev már nem törődött vele. A szakasz zárkózott alakulata felbomlott és tétován lépkedtek félre vagy közelebb egyesek. Sortűz! Hurta a katonához lépett és kérő mozdulattal nyúlt a pisztoly felé. Az tétován átadta. A politikai biztos megfordult. Sortűz! Nem hallották, mit mond a vasutasruhájúnak, csak látták, hogy az öregember markába nyomta a pisztolyt. Bognár Mátyás kezéből kiesett a fegyver. A vasutas-ruhájú hajolt le érte és az öve mögé dugta. — Majd ha felépülsz, megkapod — morogta és a kocsi felé tuszkolta a remegő embert. Mráz főhadnagy felült és kidüllesztette szemeit. A katonák óvatos, laza félkörben vették körül a partizánokat. Sor tűz! — ... lecsapunk rájuk — hallotta az orosz őrnagyot és minden izében megremegett, amikor látta, hogy az ő katonáihoz beszél... És azok hallgatják a partizánok parancsnokát. — Van kérdés? — csattant Gracsev hangja. A katonák hallgattak. — Aki gyáva — hallatszott hirtelen Hurta erőltetett hangja. — Vagy aki úgy nézi ezt a világot, hogy szlovák urak harcát kéne vívni idegen urak ellen... — keservesen köhögött. — Aki úgy hiszi, hogy ez nem jó háború, nem a szegény ember háborúja minden gonosz úr ellen... Az maradjon itt... Az úrral. Sortűz! És csend. — Minden szegény ember háborúja, — szólt ismét Hurta hangosan. — Az ösz- szes szegény ember háborúja az összes urak ellen. Akár szlovák, akár magyar urak ellen. Gracsev egy pillantást vetett karórájára. Sortűz! — Sorakozó — hallották a hórihorgas, szélesarcú szakállas partizánparancsnok hangját. — Sorakozó, harcosok! — Mi is? — szólalt meg az őrvezető. — Ti is — mondta Hurta. — Eddig katonák voltatok, ezentúl harcosok lesztek. Feloszlott a partizánok vegyes csoportja az iskola lépcsőin, tétovázva lépegettek nyomukban a kivégző osztag katonái, bátortalanul tódult a partizán-fogat felé a többi katona, nem is tudták, így kell-e partizán-módra felsorakozni, vagy csak éppen azt megyünk mi is megnézni, hogy fekteti a rengeteg holmi tetejébe a foglyot két markos partizán. Sortűz! Megszokták már e rövid pár perc alatt, fel se emelték fejüket. Csak arra a rövid, éles csattanásra fordultak meg, mely hátuk mögött felhangzott. Az őrvezető állt főhadnagya fölött és mellette az orvosnövendék. Kinyújtott karja a katona puskáját taszította magasra, a főhadnagynak szánt golyó pedig vijjogva süvöltött ott fent, a templomtorony mellett messze az űrbe. Sortűz! Megszokott, gyors mozdulattal vágta ki az őrvezető puskája závárzatából az elhasznált hüvelyt és csőre ismételte a következő töltényt. Sortűz! Az őrvezető lesütötte szemét, megkerülte a feltápászkodó embert és sietve igyekezett elvegyülni szakaszában. Szorongott. Pedig Gracsev tekintete elismerést sugárzott a szlovák hegyek fia felé. Meg is látta volna az őrvezető, ha nem süti le annyira szemét hirtelen félelmében, hogy megtorolják végre nem hajtott tettét, melyre eszeveszett elkeseredésében szánta el magát. Mert ő úgy érzi, hogy nem élhet, nincs joga élni egy olyannak, aki gyűlöletet hirdet egy emberrel szemben — értitek, katonák? Egy emberrel szemben, akinek csupán az a bűne, hogy más nyelvén keseregte nyomorát, mint mi! A vegyesfogatú partizán-kocsi nyekeregve fordult ki a kapun kelet felé, nyomában a most már zöld egyenruhákkal tarkított harcosok tömege, az őrvezető pedig végignézett a körülötte menetelőkön.
