Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
Büdös parasztok? Szegény parasztok? Amilyen én? Nem félnek a szlovák zsiványoktól ? Vagy talán... „ ... tekintettel azonban arra a kézenfekvő tényre, hogy az általam vezényelt honvédszakasz legénységi állományában a tisztesek jelentése szerint államellenes tevékenység, lázongás, vagy egyéb hasonló megnyilvánulások mindezideig nem voltak észlelhetők, nem tételezem jel, hogy az eltűnt és fentnevezett honvéd jelforgató elemek ösztönzésére hagyta volna el kijelölt szálláskörletét. Bátorkodom felhívni a Magyar Királyi Tábori Csendőrség Különleges Nyomozó Alosztályának szíves figyelmét, hogy az általános körözésre javasolt honvédegyén a szégyenteljes Trianoni végzés alapján ideiglenesen csehek által megszállt területről származik. Cselekedetének indokait tehát feltételezhetően ez irányban kell keresni ..." Mert én aztán tudtam, merre kell átsuhanni. Megnéztem az őrmester térképén is, merre vannak azok a lázadók, nehogy buta fejjel homlokegyenest nekik fussak, oszt még jól belém durrantanának. És ha a Csomós vagy a Török valamit megneszelnének a poszton és utánam sza- lajtanának egy rajt? Nem, fiúk, ne haragudjatok. Ezekkel éltem én le egy fél életet. A csendőreik nyelvét mindmáig nem tanultam meg, de a szegény paraszt szavajárását bírom. És ha azok fellázadtak, ütik az urat; szabadságot, földet... esetleg mégiscsak földet Ígérnek ... Akkor én megyek. És ha utánam jöttek volna, odasütök nekik a Lehelből, nehogy elfogjanak, mert nem akarok puskák elé állni — bekötözött szemekkel. Csőre kell tehát tölteni a Lebelt, maradjon csőre töltve akkor is, amikor már a magyar határon jó pár kilométerrel túljártam. Alvás közben is maradjon úgy, csőre töltve, nehogy gonoszok lepjék meg az embert. Azok pedig, akik fellázadtak? Akikre a Csordás hadnagy úr aszonta, hogy rablók és zsiványok? Hát azok jöhetnek. Ügyis őket keresem. — Ezt azért nem muszáj végignézni — szólt Hurta a komoran nézegető partizánok felé. Dühös volt. Elkeseredett és dühös. Ezek visszavonulnak, segítséget a főhadnagy nem ad, a helyettese most fordult ki a könnyű homokfutójával az iskola udvarából, kecsesen integetve, szedi a főhadnagy is az irháját, de ilyesmire van ideje. Igaz, hogy szükséges. Minden kémet, minden banditát elpusztítani. Végignézni azért nem muszáj... Közelebb csörtetett Gracsevhoz, aki véresre harapdálta ajkát. Vállon ragadta. — Nem teheted meg, Vaszil! Az őrnagy legyintett. Ezt ő is tudja. Nem lázíthatja fel a szlovák katonákat parancsnokuk ellen, nem uszíthatja őket, hogy tagadják meg a parancsot. Még akkor sem, ha ez a két nap, amit nyernének... Vagy az az egy ... Nyicsevo! A felkelő haderők főhadiszállásának utasításait nem változtathatja meg egy önállóan tevékenykedő partizán-alakulat parancsnoka. — Kivonulunk — határozta el magát hirtelen, de ajka nem zárult be, tátott szájjal és kidülledt szemekkel meredt a pincelejárat felé. Hurta álmélkodva szintén arrafelé fordította fejét. Őszbecsavarodott, alacsony öregember lépett ki az őrvezető hívására az alkonyodó napfény által beárnyékolt udvarra. Egy apró, meggörnyedt ember, egy gyűlölt hadsereg rongyos, mocskos egyenruhájában. Gallérja, blúza csupa alvadt vér, ujjai vörösek és dagadtak. — A kém — morogtak a partizánok. — Ez? — köhögött Hurta elképedve. — Ez az a magyar kém? — Ez? — ordított fel Gracsev és a partizánok fejei parancsnokuk felé fordultak. Mert az őrnagy már látott kémet. Magasat, alacsonyai, alázatosat és gyávát, öreget, fiatalt. De ez az ember-roncs, aki a pincéből előtámolygott és meghökkenve nézett farkasszemet az őrvezető és a katona puskacsöveivel... A páncélvonat sortűze ismét felmoraj- lott, majd becsapódások irtózatos robaját hozta sebesen az esti szellő. Mráz főhadnagy közelebb lépett. — Magam fogom vezényelni a kivégzést — közölte az őrnaggyal, és végigmérte a foglyot. Hat katona pár lépésnyire a faltól. Szembe a fallal, fagyver a lábnál. A fal tövében a megritkult csirkehad. A fogoly megértette. Lehajtotta fejét, hiszen neki már mindegy. Az őrvezető
