Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
puskacsővel akarta meglökni, de hirtelen visszahúzta és csak így szólt: — Menj, öreg! Sortűz robajlott valahol kelet felől, de a morajlást és robbanást elnyomta az öregember fájdalmas ordítása. — Nem! Térdrerogyott. — Fel! — parancsolta kurtán a főhadnagy, majd összeráncolta homlokát és megcsóválta fejét. — Elvezetni! — intett az őrvezetőnek és a katonának. — Nem! — sikoltott a fogoly és elterült a földön. Zokogás rázta a sovány, kiszáradt testet, görcsösen markolta maga körül a semmit. Már nem hallották az egyre erősödő sortüzeket, pedig az ablaktáblák is meg- megreccsentek tőle. — Mit mondtam? — szólt Mráz főhadnagy keményen és szemrehányóan. Az őrvezető felkapta fejét és kelet felé nézett a robaj irányában. — Hudec őrvezető! — bosszankodott a tiszt. Gracsev egy szempillantásra lehúnyta szemét. Nem értette, mi történik itt. — Moment — mordult a főhadnagy felé és közelebb lépett. — Sajnálom — vágott vissza a főhadnagy. — Nincs egy percnyi vesztenivalónk! Azonnal! — ordított fel hirtelen a két mozdulatlan katona felé. Az öregember féloldalán feküdve panaszosan felsírt. Ügy tört ki torkából a hang, hogy Hurta meg reszketett. — Kém vagy — mondta ki Gracsev szilárdan, csak azt nem értették, kérdi-e vagy megállapítja. Az öregember megcsóválta fejét. — Nem — szipogta és letörölte összevert arcából ismét előserkenő vérét. — Nem voltam. Nem vagyok... Nem vagyok kém! Nem vagyok kém! — kiáltotta és hangja elcsuklott. — Bizonyíték? — köhögte kurtán a partizánok politikai biztosa. A tiszt nem méltatta figyelemre. Katonáival nézett farkasszemet. — Bizonyíték? — csattant fel hirtelen az őrnagy hangja, és Mráz felkönyökölve megfordult, mert így ugyan vele beszélni még nem mert senki. — Magának nem vagyok köteles jelentést tenni. Gracsev elszalasztotta a visszavágás pillanatát. A főhadnagy igazabbat mond, mint a szentírás. Nem köteles. Megfogott egy kémet és kivégezteti. Ha én fogtam volna, én végeztetném ki és azt mondom minden kotnyeleskedő egyéb tisztnek vagy parancsnoknak, hogy söpörjenek a maguk portája előtt. De ez a minden izében reszkető, véresre kínzott öregember? — Kivizsgálta? — szólt Hurta. A tiszt keményen szembenézett vele: — Magával nincs mit tárgyalnom. Maga itt... — körülnézett. — Maga itt mint fegyvert viselő magánember léphet csak fel. — A partizánosztag politikai biztosa vagyok! — A partizánosztagban!... Egyébként. — fordult Gracsev felé. — Az ügy világos. Magyar felderítő, rejtőzve fedeztük fel. — Miért rejtőztél? — kiáltott az őrnagy a földön fetrengőre. A fogoly félkarján támaszkodva zihált. — Nem előlük rejtőzködtem — motyogta. — Fáradt voltam nagyon. A virradatot akartam kivárni. Elaludtam. — Töltött fegyverrel — nevetett gúnyosan Mráz. Sortűz! Nehéz lövegek hátborzongató, gyilkos tüze valahol... Már nem is olyan messze. A felderítő ék alighanem elindult, súlyba helyezett fegyverekkel, éberen, óvatosan lépésről lépésre közelednek. — Indulj! — ordított fel a főhadnagy. Most már az orosz őrnagy csattant: — Nem! És elégedetten látta, hogy a két katona meg se mozdul. Körülnézett. Szótlanul, mogorván álltak az egykori hadsereg ormótlan egyenruhájába bújtatott egyszerű legények a zárt szakaszban; lehajtott fejekkel, de éberen figyelve vártak azok hatan előttük. És a partizánok? Sekaj közelebb lépett. Fütyül a partizán egy ilyen kikent-kifent pojáca üvöltözésére, azért azt a vénembert ő bizony megnézi magának. Lehajolt. Hatalmas mancsaiba vette az öreg csontos tenyerét. — Munkás — fordult parancsnoka felé. — Paraszt — susogta alig hallhatóan az öregember. — Egyre megy — hörgött Hurta. — Mit akartál? — szólt ismét az őrnagy. A sortűz elnyelte a kivert fogú ajkak susogását, csak mikor már elült a pokoli zaj, hallották: — Nem tehetek semmiről! Ne engem kínozzatok!
