Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
emberemlékezet óta, felbúgnak a nehéz dieselek. Végre-valahára felsorakozhatnak saját lánctalpaikon a fekete keresztes fenevadak és megindulhatnak. A gyalázatos paranccsal visszavonultatott ezred és a vasutasok nyomában, a főhadnagy úr fegyelmezetten vonuló félszázada nyomában ... És mi hány an leszünk, akik ezt túléljük? Akik még akkor is életben lesznek, amikor az első páncélos ék feltartóztathatatlanul betör a völgyekbe, egyenesen észak felé? Pedig ha ez a két szakasz... Egy roham este! Most visszavonulni, meghúzódni az erdőkben. Este a gyalogos SS nem nyomul utánunk. Éjjel lerohanni az alakulatot. Nem hullatnánk vért a minden idegével éberen figyelő és tűzrekész páncélvonat körül. Neki a pályatestnek! Még egyszer, akár egy-két kilométerrel közelebb! Szétverni, tönkretenni. Aztán visszavonulni. Egy nappal később bírnák csak kijavítani. És ha holnap még egyszer sikerülne a bevetés ... Két nap nyereség. Egy nap! Hát egy nap megszámlálhatatlan vöröscsillagos teherszállító repülőgépet jelent azon a repülőtéren ott, a felkelés szívében. Géppisztolyok, puskák, kézigránátok, gépfegyverek tömegét. Lövedékek millióit. Két nap — kétszer annyi fegyver és lövedék. Talán egy vagy két nap utánpótlása megváltoztathatja az érthetetlenül rosszra fordult hadihelyzetet. Két nappal visszatartani a délről bevetésre induló páncélos éket... Vagy akár csak egy nappal! Végignézte harcosait. Dörmögve, dühösen szedték holmijukat, és az ajtó felé tolakodtak Harcolni fogunk, állapította meg, nálunk ez ugyanis nem a parancsnok akaratának vagy nem akaratának a kérdése. Harcolni fogunk. Csak nem elég eredményesen. Mert kevesen vagyunk. Amikor a fogoly mögött bezárult a pinceajtó, megszokott, fáradt rogyással hevert a forgácsokra. Megpihenni. Nem nézi ő az ablakot. Minek az? Az az apró, rácsosán világos négyszög az életet idézi, Bognár Mátyás pedig már nem él. Három napot adott neki a főhadnagy úr. Három nap gondolkodási időt. Ma délben fogyott el a főhadnagy úr türelme. Felállt, még egy utolsó irtózatos pofonnal rótta le kötelességét, aztán a faltól nehezen feltápászkodó fogollyal közölte, hogy reggel... Hát az még messze van. Addig pedig vacsora is lesz. Most sajnálta csak igazán, hogy visszautasította az őrvezető által ki- nált kenyeret. Éhes vagyok, állapította meg és szégyellte, hogy éhes, hogy teste, mely már dél óta nem is él, még mindig éhes, még mindig megköveteli a magáét, még mindig enne. Pedig most már mindegy. Amióta a főhadnagy úr kijelentette, hogy magyarnak nem hitt már az apja, sőt a dédnagyapja sem — amióta a főhadnagy úr nem hitte el, hogy Bognár Mátyás honvéd éjjel és négykézláb szökött el a pajtából, ahol elcsigázott társai horkoltak, azóta már nem is kéne enni. Mert a főhadnagy úr nem hiszi. Először nevetett, joviálisán és megértően, mert a főhadnagy is szereti a viccet, de aztán dühös lett, hogy a gaz kém hülyének nézi őt. Attól a perctől nehezebb lett a fogoly élete, a rövid élet, amit a főhadnagy úr kiszabott a gaz kém számára. „Igaz-e, Bognár Mátyás, hogy harminc- nyolcban te is teli torokkal ordibáltad, hogy »Éljen a magyar hadsereg«? „Igaz, főhadnagy úr,“ — mondta Bognár Mátyás, tenyereit feszesen a nadrágvarraton tartva. — „Én is ordítottam.“ „Na úgy-e“ — nevetett elégedetten a tiszt, és Bognár Mátyás térdencsúszva szedte fel az igazgatói szoba padlójáról két fogát, mert annyit vert ki a főhadnagy úr egy ütésre. A második pofont pedig akkor kapta, amikor már nem válaszolt. Nem volt mit. Mert igaz az, hogy én is ordítottam; de mennyire ordítottam! Egek, úristen, úrifiúk jártak mifelénk már vagy két hónapja Pozsonyból, Komáromból, nagyokat ittak a Szemerénél, nagyokat tanakodtak a gazdákkal. Aztán egyszerre csak a gazdák kimondták, hogy varrjátok sebesen a zászlókat! Jönnek a mieink. És Szemere ingyen mérte a bort. A rumot is. Perszehogy ordítottam. Nem is egyedül. Meg aztán rum nélkül is ordítottam volna. Miért, főhadnagy uram? Hát ezért kapta a vén honvéd a második igen kemény sorozatot, mert nem merte megmondani. Hát azért ordítottam, mert azt hittem — megváltozik a világ. Mert akkoriban, huszonöt éve annak mostanság, egész emberöltő, meglapultunk, megijedtünk, hallgattunk. Tudod mit, főhadnagy uram? Ha elhinnéd, azt mondanám, hogy örültünk is. Csak a szegényember, igaz, de örültünk.
