Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok

A túloldalon darutollas hordák járták a falvakat, szedték a férfiakat, nem sokat teketóriáztak velük. Errefelé pedig viszony­lagosan csendesebb volt a világ. Hát ezért örültünk mi, szegények. De azért jobbra se fordult semmi. A szegényember csak amolyan szegény ma­radt, éppen, hocjy nem nagyon kérdezget­ték, voltál-e vöröskatona tizenkilencben vagy nem. Ezeket nem érdekelte. Más nyelvet beszéltek, másképp járt az agyuk, nyelvük. De azért rosszul ment az ember sora. Hogy mit gondoltak a gazdagok? Én nem tudom, főhadnagy uram, talán csak azt, hogy ők még gazdagabbak lehetnének, ha kakastollas honfitársaik csillapítgatnák a szegény embert, akinek errefelé sincs ugyan becsülete, de ebben az érthetetlen országban ritkábban lőnek beléjük, ha lázonganak, mint odaát. Hiába, gondolták biztos az ordasok, jobb lenne a régi mó­don. Nekik még a cseh csendőr is túlságo­san nagy demokrata volt. Nekünk pedig még a tisztelendő úr is azt hirdette, hogy csak a saját hazánkban leszünk igazán boldogok. Hát... Uram, teremtőm, én a betűvetést is csak két esztendőn át tanúltam. Én ... én helyettem mindig volt, aki gondolkozzon. Akár a tanító úr, akár a tisztelendő úr, jegyző úr, vagy az urasági ispán. Ügyis mindig azok tudták jobban a jogot meg a szegdhy ember jussát. És a szegény ember mindig csak a jobbat könyörgi. Hát reméltük mi is. Hátha a magyar gazda többet fizet majd a magyar szegénynek, ha a magyar állam kevesebb adót nyúz tőle, mint a prágai urak. Hátha... így magyarázták. Hát ezért ordítottam. Hogy sokáig ordítottam-e? Vagy úgy, ez már a harmadik kérdés volt, utána nem kaptam pofont, mert azt mondtam, hogy nem bizony. De amikor azt mondja a főhadnagy úr, hogy miért nem ordítottál, te gaz, gonosz, rohadt, piszkos magyar, akkor ismét meg­vert. Meg ő — úgy rakott el, mint a ve­szett kutyát. Pléh-vonalzóval, mert már sajogtak a tenyerei meg a kézfeje. Mert erre nem lehet felelni. Nem mond­hatom meg, hogy azért nem, mert... Fő­hadnagy uram, szlovák hadsereg főhad­nagy ura! Olyanok jöttek hozzánk, mint amilyen te vagy. Az ember azt hitte, magyarok jönnek, magyarok vagyunk, testvérként fogadtuk őket, még a honvéd­huszár csizmáját is megcsókolta nem egy asszony, csakhogy nekem, amikor egy zászios úrhoz teli fiaskóval közelítettem, azt mondta, hogy „Az anyád keserves ro­hadt úristenit, lódulj innen, büdös pa­raszt!“ Mondta? Ej, nem egészen, no! Ordította azt a zászlós úr, a honvédzászlós úr — alig húsz perce, hogy az első honvéd be­vonult az újra magyar faluba. És a Szemere, a kilencvenholdas Szeme­re, a kocsmáros, pálinkafőzős Szemere röhögött. És a Takács tanító úr, aki később elment úrnak, tiszt úrnak, vele nevetett. Hármas sorokban zárkóztak az udvaron a katonák. Mráz főhadnagy keményen állta a nehéz lövegek irtózotos hangversenyét és arcán egy izom se rándult. Igaz ugyan, hogy messze dörögtek még a becsapódások, messziről visszhangoztak a robbanások. Az iskola ajtaja előtt a három lépcsőn dühös és elkeseredett rongyosok serege szemlélte a szótlanul sorakozó, jóltáplált borotvált fiatal legényeket. Mráz ellenőrizte a szakaszvezető jelen­tését, röviden tisztelgett, majd a lépcső mellett álló falfehér Hurta és ajkait ide­gesen rágó Gracsev elé lépett. — Azt hiszem — pillantott a főhadnagy elegáns karórájára. — Elég messze van­nak még. — Igen — vágott vissza az őrnagy. — És a mieink még fel is tartóztatják őket. — Helyes — bólintott a főhadnagy és fejével a fal felé intett. — Szeretném, ha parancsot adnának, hogy a fogat előre jöjjön. Gracsev sziszegett. — Nem adjuk — krákogta Hurta és szemei összeszűkültek. — Szó se róla. Csak útban van. — Micsoda? — Kivégzés lesz. Egy foglyunk van. Ma­gyar kém, bokorban rejtőzött, ott buk­kant rá a negyedik szakasz járőre négy nappal ezelőtt. Csőre töltött fegyverrel. Felderítő... Na és, hiszen csak öt perc az egész. Gracsev bólintott. Természetes! Kinyírni, kiirtani az utolsó hírmondóig az egész ocsmány, fasiszta társaságot, akár néme­tül, akár magyarul kapta és fogadta az aljas parancsot. Intett és a partizánok közül kivált a vasutas-ruhás, hogy a két pacit közelebb noszogassa. A szakaszvezető vezényszavára hat sor­katona lépett elő. És az őrvezető egy ka-

Next

/
Thumbnails
Contents